dézsma

A latin decima szó eltorzított változata és különféle terményadókat jelölt.

1. Tíz százalékos vám, melyet Alcibiades és a többi athenaei vezérek alapítottak 410-ben Kr. e., minden nem athenaei hajó terehére, mely a Pontus felől az Aegaeus tenger felé (s talán vissza is) a chrysopolisi (szkutarii) vámház (dekateuthrion) és őrség előtt elhaladt. Legalább száz talentumnyi évi jövedelmet hajtott Athenaenek. Tizedek, dézsmák egyébiránt máshol is előfordulnak, olyanok, melyeket nem közvetetlenül hajtott be az állam, hanem vállalkozóknak dekatwnai) adott bérbe. Továbbá Athenae városa a városi birtokokért, a templomok a maguk birtokaiért dézsmát szedtek a birtokok művelőitől vagy bérlőitől. Minden birság vagy elkobzott birtok után is Athenae istenasszony acropolosi kincstárába folyt az érték egy tizedrésze (a szövetségesek adójából azonban nem tized, csak hatvanad illette a templomot).

Változatai: bordézsma, dézma, dézsma, szőlődézsma

2. Az évi bortermés egy tized része, amelynek szedését már I. István király törvényei biztosították az egyháznak. A bordézsma szedése a megyéspüspök joga volt, de bizonyos hányada (1/4, 1/8, 1/16) a helyi plébánost illette meg. A 15–16. sz.-tól a püspökök az egyházi tizedszedés jogát többnyire a világi földesúrnak vagy a kincstárnak adták bérbe. A 16. sz. közepétől jobbára a királyi kamara bérelte a végvárak ellátására és egyéb hadi kiadások fedezésére. A bordézsma fizetése alól a nemeseken kívül csak a falu bírája, a majorsági alkalmazottak és a görög keleti vallás hívei voltak mentesek.

Használatban:
Pap a papot nem dézsmálja – a dézsma, a tizedszedés vagy akár az egyházi adók idejét juttatja eszünkbe.

3. Köznyelvi szóhasználatban elsősorban a földesúrnak járó terményadót, a kilencedet (nona) nevezték bordézsmának. Egységes szedését az 1351. évi törvény rendelte el. Mennyisége eredetileg azonos volt az egyházi tizeddel, mivel az után szedték. Később azonban a fordított sorrend vált szokássá, minek következtében a földesúri bordézsma a termés 1/10-ét jelentette, az egyházi tized viszont csak 1/11 részét. Szőlőtelepítésre átengedett majorsági föld esetén – minthogy ezt egyházi tized nem terhelte – a jobbágyok a földesúrral kötött megállapodás szerint a termés 1/8, l/7, 1/6 sőt gyakran 1/5 részével szolgáltak. Ezt ötöddézsma, hatoddézsma stb. névvel illették. Az újra művelés alá vett parlagszőlőt 3 évig, a teljesen újonnan telepített szőlőt pedig a termőre fordulástól számított 7–12 esztendeig, a kertszőlőt teljes dézsmamentesség illette meg. Földesúri jogokat gyakorló, ill. szabad királyi városok a joghatóságuk területén levő szőlők után szintén bordézsmát szedtek. (Pl. Buda, Sopron, Kecskemét, Szeged, Debrecen stb.) A 17–18. sz.-tól a mezővárosok is – különösen a török hódoltság alól felszabadult területeken – más adónemekkel együtt igyekeztek a bordézsmát meghatározott évi összegben megváltani a földesúrtól. Jó bort termő, borárutermelésre berendezkedett vidékeken ritkán engedélyezték a bordézsma pénzzel való megváltását a borkimérésből eredő nagy haszon miatt. A dézsmálás módja vidékenként, sőt uradalmanként, de koronként is változó volt. A bordézsmát borból, mustból, szőlőből vagy törkölyös mustból vették ki. A termés egy részének eltitkolását azzal igyekeztek megakadályozni, hogy a szüret időpontját a hegyközség jelentése alapján az uradalom határozta meg. A dézsmások végigjárták a szőlőhegyeket, pincéket és megakolták vagy egyszerűen csak felbecsülték a musttal töltött hordók, kádak űrtartalmát. Oldalára ráírták a belőle járó bordézsma mennyiségét, amit azután a szőlőbirtokos köteles volt beszállítani a dézsmaházhoz. Ahol törkölyös mustból dézsmáltak, a letört szőlőt szállító kocsiknak a dézsmahelyhez, dézsmaszűrőhöz kellett állniuk. Itt mindjárt kivették a földesúrnak járó részt. Ilyen módon dézsmáltak a 16. sz.-ban a Hegyalján, a Duna mentén és az Alföldön pedig még a 18–19. sz.-ban is, mindaddig, amíg a természetbeni dézsmálás gyakorlatban volt. A törköly taposásából és a sajtolásból eredő borból nem járt bordézsma. A bordézsmát a jobbágyfelszabadítás után a dézsmaváltság szüntette meg.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Irod. Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961), Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz, Ókori Lexikon

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.