A lakó- és gazdasági épületek rozsszalma héjazata.

Eredete a német, középfelnémet schop, schoup, szász schöf – szalmaköteg – szavakhoz köthető.

Készítéséhez kézzel csépelt rozsszalmát használtak fel, amelyet a fedés megkezdése előtt kisebb csomókba kötöttek (zsúp, zsupp, zsúf, zsupa). A készítés technikája szerint két típus különböztethető meg:
a) teregetős vagy felvert zsúptető. A zsúpcsomókat kibontva aluról felfelé, sorról sorra a tetőlécekre terítik kalászos végükkel lefelé (a legelőn sorban fordítva). Fából készült, nyéllel, gyakran fogakkal ellátott eszközzel (zsúpverő, verő) felfelé ütögetve egyenletesre verik, majd fűzfavesszővel félméterenként a lécekhez korcolják. A felvert zsúptetőt É-Dunántúlon, D-Nógrád, D-Heves vidékén, szórványosan az Alföld D-i részén alkalmazták, általában azokon a vidékeken, ahol a nádtető volt az általánosan használt héjazat;

b) A kötött zsúptető az előzőnél tartósabb és elterjedtebb technika. A kis szalmacsomó, melynek tájanként más neve alakult ki (baba, bábú, gica, docska, kicska, matring, szerha, kece, toromba), a megkötés helye és az alkalmazás helye szerint háromféle lehet: 1. kalászos végénél megkötött (ez a legalsó sorba és a tető élére került), 2. derékon megkötött (legalsó sorban és a gerincen használták) és (3.) a tövénél megkötött (a tető legnagyobb részén ezt használták). A fedést mindig a legalsó lécnél kezdték el. A kis zsúpcsomót a lécre fektették, a belőle elvett néhány szalmaszálból kötelet sodortak, amellyel a csomót a léchez kötötték. A mellé fektetett következő csomót az előzőből sodort kötéllel kötötték le. A második sortól kezdve a tövénél megkötött csomókat használták, kalászos végével lefelé. Mivel a kalászos vége vékonyabb, egyenletesen sima lett a tető. A tetőéleken általában a kalászos végénél megkötött csomókat tövével lefelé erősítették fel, így itt lépcsőzetes lett a fedés.

A Felföldön sok helyütt az egész tetőt lépcsőzetesre kötötték. A gerincen a csomók végét az ellenkező oldalra kötötték le, vagy az utolsó sor végeit sörteszerűen felcsomózták. Gyakran a gerinc fedését fanyárssal (tetőnyárs), hosszanti lécekkel (csatlóléc) vagy hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett, lekötött rudakkal (nyomtatófa, kaloda) rögzítették. A kötött zsúptető több évtizeden keresztül tartós volt, ahol megromlott, új csomókkal pótolták. A kötött zsúptetőt a magyar nyelvterület nagy részén alkalmazták: a Dunántúlon, a Kisalföld peremén és a Felföldön domináns héjazat volt a 19. sz. végén. Szórványosan előfordult Erdélyben is.

A zsúptető szó jelentése és eredete:
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon
Kép: Magyar Néprajzi Lexikon: Zsúptetős lakóház (Bocska, Zala m.)
Zene: Szalmazsupos a mi házunk, a mi házunk eleje. Magyarszovát, Kolozs m. MTA Zenetudományi Intézet On-line adatbázisa.

Kótyavetye rögtönzött árverés, főképp hadizsákmány értékesítése, ahol a kínált portéka rendszerint olcsón, áron alul kelt el.

Eredete: délszláv. A horvát-szerb ko oće véce (dati)? – ki akar többet (adni)? – szószerkezet alapján jött létre és a népetimológia útján épült be nyelvünkbe .

Déli (államokbeli) rabszolga-kótyavetye, Theodore R. Davis rajza alapján

 A vásárütés után következett a másik vásár, a kótyavetye: a zsákmányt és rabokat dobra verték. A besöpört pénzből előbb az elesettek és sebesültek részét, valamint rabjaik váltságdíját szakították ki, a maradékot pedig „kardra osztották”: fővitéz és közvitéz egyforma részt kapott. Vagyis: rend volt a kótyavetyén.

 Miután a vásárosokat, mint a pihés ludakat, alaposan megkoppasztották, a nyereséggel, meg a rabul hozott török és zsidó kereskedőkkel biztos helyre vonultak. Rabul csak olyanokat hoztak magukkal, akiktől érdemes sarcot várhattak. Erre aztán megkezdődött a kótyavetye. A vitézek megválasztották a kótyavetyéseket, akiktől esküt vettek, hogy igazságosan kótyavetyéznek. A kótyavetyések minden nyereséget összeszedtek. Még a katonák zsebeit is átkutatták, hogy senki semmit el ne rejthessen. Aztán az egész zsákmányt kótyavetyére, vagyis dobra vetették. A kótyavetyében rendesen csak azok vehettek részt, akik a sereghez valók voltak. Néha azonban idegen vitézeknek is megengedték, hogy a kótyavetyén egyet-mást vehessenek. Olyan kótyavetye is akadt, amiben a király megbízottja is részt vett, hogy részére szép lovakat, vagy más ritkaságot vásároljon. A kótyavetyén befolyt pénzt és el nem kelt portékát a kótyavetyések pontosan összeszámították. Az egészből legelőször az elesettek és a sebesültek részét szakították ki. Aztán a török fogságban sínlődő magyar vitézeknek, majd a papjuknak, az iskolának és a szegényháznak (ispotálynak) juttattak egy-egy részt. Ami ezentúl megmaradt, azt kardra osztották. Mindenki, tiszt és közvitéz egyforma részt kapott.
Takács Sándor: Bajvívó magyarok

A kótyavetye szó jelentése és eredete:
Forrrás: Bogdán István: Régi magyar mesterségek, Zaicz Gábor. Etimológiai szótár

A billenő palókához hasonlóan a fiatal lovak és szarvasmarhák szopásgátlásának, tehát elválasztásának eszköze.

Legegyszerűbb formája az, amikor megnyúzott sündisznó bőrét kötik fel az állat orrára. Készítették szögekkel kivert bőrdarabból, kovácsmunkaként vaslemezből, amelyre szegeket, ill. lemezből hajlított szúrókat erősítenek. Mindkét utóbbi típust övszerűen, ill. kantár módjára erősítik fel a fiatal állatok orrára.

Elnevezései a különböző területeken változatosak: szúróskantár, szegeskantár, szegesszíj, tejvédőkantár, szúróka, bökő, órzó, óradzó, bőr, orrbőr, tasak, szötyü.

Az orradzót elsősorban parasztgazdaságokban használták, de alkalmazták a gulyások és a csikósok is a kinnháló jószágoknál. Az orradzó funkcióját tekintve azonos az egész országban. A szopásgátlásnak ez az eszköze fokozatosan szorítja ki a billenőspalókát. A nagyobb és erősebb típusokat inkább az Alföldön, a könnyebbeket és egyszerűbbeket a Felvidéken és a Dunántúlon használták. Erdélyben és attól délre, pl. Dobrudzsában, Bulgáriában, Szerbiában, valamint a Pireneusokban az orra kötött szeges deszkák voltak használatban.

Az eszközt Vergilius szerint már a rómaiak is használták; megtalálható majd mindenütt, ahol szarvasmarhatartás van, pl. az ázsiai pásztornépeknél, Skandináviában és a Földközi-tenger partvidékén; ismerik Közép-Brazíliában és Afrikában a bantuk is.

Az orradzó szó jelentése:
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – Gunda Béla: Asiatische Maulkorbformen (Ethnos, 1938); Berg, Gösta: Fået som mjölkdjur. Ett bidrag till den primitiva boskapsskötselns historia (Rig, 1949); Szabó Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások. A Néprajzi Múzeum „palóka” gyűjteménye (Népr. Ért., 1955).

Gyerekek bugás fejű nádat vagy vesszőt kezükben tartották, lábuk közé vették és szaladgáltak, "lovagoltak" vele.

Régen, faragott, díszített lófejes vesszőparipák valószínüleg csak ritkábban és módosabb közegben terjedtek el.

Petőfi Sándor „Szülőföldem” c. versében így ír gyermekkorára visszaemlékezve:
Lovagolok fűzfasípot fújva
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályúhoz mék, lovam inni kíván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Alakváltozatai: nádparipa, vesszőló

Az ókori római gyerekeknek is kedvelt játékszere volt.

A vesszőparipa szó jelentése:
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

A verbunk tánctípus székelyföldi változata, mely a gyímesi csángóknál és a Mezőség keleti felén (v. Maros-Torda, Torda-Aranyos m.) is ismert.

Rokonértelmű megnevezések: székely verbunk, verbunk, huszárverbunk, kalákás, figurás

A székely verbunk gyors tempójú, lassú düvő kíséretű, hangszeres dallamai között műverbunk, sőt németes jellegű darabok is előfordulnak. A székely verbunkot a férfiak egyéni, kötetlen vagy szabályozott, csoportos formában, köralakzatban járják tánckezdéskor a párostánc bevezetéseként vagy a táncszünetben a zenekar előtt. Tapsos körbesétálás, figurázó, csapásoló motívumsorokkal váltakozik. A székely verbunk jellegzetes dallamai később a Mezőség nyugati részén, Kalotaszegen és D-Erdélyben (v. Alsó-Fehér m.) lakodalmi menet és lassú csárdás kíséreteként lettek divatosak.

Az É-mezőségi (v. Beszterce-Naszód m.) románság ugyanezt bârbunc vagy bătuta néven táncolja. A csűrdöngölőbenn az új népi-nemzeti táncstílus formai és zenei jegyei már erőteljesen érvényesülnek, formailag azonban jóval egyszerűbb a közép-erdélyi régi stílusú legényes-pontozó táncfajtánál.

A tánc és nevének kialakulása egyértelmű utalás munka és a szórakozás valamikori szoros összefonódására. Régen gazdasági épületek (vagy akár lakóházak) földjét döndöléssel tették szilárddá. Ehhez kalákába gyűltek a fiatalok és táncmulatság keretein belül keményre döngölték a földet.

A csűrdöngölő szó jelentése és eredete:
Forrás: Irod. Costea, C.: Jocuri fecioreşti din Ardeal (Bucureşti, 1961); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970); Martin György: A marosszéki táncciklus (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

A községházán kialakított vagy különálló, zárható ajtóval ellátott helyiség neve volt, ahol a rövid időre elítélt vagy vizsgálat alatt álló személyeket tartották fogva.

Eredete: latin eredetű, bár késői, vulgáris latinból terjedt el az újlatin s egyéb nyelvekbe. Arestum: fogház, fogság; arestare: foglyul ejt. Használatuk két r-rel is használatos. (köszönet G.d.Magisternek)

Szinonimák: árestom, fogda, börtön, garizs

Eltérő hasznáati formája: letartóztatás, őrizet; rövidebb szabadságvesztés, főleg a katonaságnál, kaszárnyaáristom (laktanyafogság, kimenőmegvonás). Katonai fogda.


 

Holnap reggel raportra vagyok írva,
Azt is tudom, hogy meg leszek vasalva.
Tíz nap eggyes, húsz napi kaszárnya-áristom,
Harminc napig nem látom a galambom!

Ha letelik a kaszárnya-áristom,
Büszkén megyek, ölelem a galambom.
Tárd ki, babám, gömbölyű karodat, ölelj meg,
Harminc napja, hogy nem ölelhettél meg!

Előadó: Kudár József. Berhida, Észak-Dunántúl (Dunántúl)

Az áristom szó jelentése és eredete:
Forrás: Értelmező kéziszótár, Magyar Néprajzi Lexikon, folkrádio.hu, MTI Zenetudományi Intézet On-line Adatbázisok

Elnevezése, nyelvünk egyik legérdekesebb és legszínesebb szóalkotási módjával, a népetimológiával alakult ki.  

A név eredete: a török kara katna-ból (jelentése fekete madár)

Kormorán (Phalacrocorax carbo)

Rendszertani hely: osztály: madarak (Aves); rend: gödényalakúak (Pelecaniformes); család: kárókatonafélék (Phalacrocoracidae)

Kinézet: Csaknem lúd nagyságú vízimadár, testét nagyrészt sötét, fekete színű tollak borítják, de a fejoldal és a torok tájéka általában fehér. Lábujja között úszóhártya feszül, csőre egyenes, de a végén kampós. Faroktollaik viszonylag hosszúak.

Elterjedés, élőhely: Elterjedési területe meglehetősen nagy, Eurázsián kívül Afrika, Ausztrália bizonyos területein, valamint Észak-Amerika keleti részén is előfordulnak különféle alfajaik. A szárazföld belsejében a mocsaras vidékeket, ártéri erdőket kedveli, egyébként a tengerpartokat, a parthoz közeli szigeteket, folyók torkolatvidékét részesíti előnyben.

Életmód, táplálkozás: Fő táplálékforrása az élővizek gazdag halállománya. A halakat a víz alatt, nagy ügyességgel fogja meg, méghozzá oly módon, hogy a víz színe alatt úszva éri utol, s kapja el a halat. Ez egyrészt igen gyors reakciókat feltételez, amely általánosan jellemző a madarakra, másrészt jó navigációs képességet. Ez utóbbit szolgálja az úszóhártyás láb és az erős faroktollak, amelyek együtt nagy sebességet és fordulékonyságot eredményeznek.

Szaporodás, egyedfejlődés: Nagy kolóniákban, telepeket alkotva költ. Magyarország területén az ártéri erdők nagyobb, magányos fái a kedvenc fészkelőhelyei, tengerpartokon a sziklapárkányokat részesíti előnyben. A keltetési idő egyébként 23-24 nap, s a fiókák 5-6 hetesen hagyják el a fészket.

Érdekességek: A kárókatona testalkata messzemenően alkalmazkodott életmódjához. Hosszú, egyenes csőre végén hegyes kampó figyelhető meg, ez biztosítja, hogy a hal teste ne csússzon ki a csőrből. Ez már csak azért is fontos, mert mindaddig fogva kell tartani madarunknak az elcsípett halat, amíg a felszínre érve le nem tudja nyelni a zsákmányt. A halat egyébként mindig ügyesen beforgatja a csőrébe, hogy fejjel előre csússzon le, mert így a hal úszósugarai nem sértik fel a madár nyelőcsövét. Amikor Magyarországon még nem csapolták le a vizenyős területeket és nem szabályozták a folyamokat, a kárókatona a "nádi emberek" egyik fontos segítőtársa volt. A pákász csónakkal evezett a nádasban, majd amikor alkalmas helyre ért, vízre tette a madarat. A madár nyakára bőrből való nyakkarikát helyeztek, arra pedig egy hosszú madzagot kötöttek. Miután a kormorán megfogta a halat, ösztönösen felhozta a felszínre a zsákmányt, de a nyakkarika nem engedte a madár torkát kitágulni, s ezért az a halat sem nyelhette le. Végül a pákász a madzagnál fogva visszahúzta a madarat a csónakhoz, a halat pedig óvatosan kimasszírozta a kormorán torkából. 

A kárókatona szó jelentése és eredete:
Forrás: Wikipédia, www.zoobudapest.com
Hang: www.tisza-to.hu

A saller a kései lovagkor sisaktípusa. Néha előfordul címersisakként. Már a 15. század közepén megjelenik, de csak a 16. század első felétől kezdik gyakrabban használni.

Eredete: német (Schallern)

A 15. századi lovagi tornákon a lándzsatörésnél használták. Észak-Európában a bacinetet váltotta fel. Hátul egyes típusainál külön, néha igen megnyúlt lemez védte a tarkót és a vállat. Egyes típusai első nyakvédő lemezzel voltak ellátva. Ez mozgatható volt vagy szilárdan csatlakozott a mellvérthez. Nyitható (néha kettős) sisakrostéllyal is rendelkezett. A hanyatló heraldika korától néha sisakdísszel is el volt látva, pl. a német heraldikában, de ez nem tartott sokáig. A skót heraldikában ma is használatos heraldikai sisakként. Modern leszármazói a tűzoltó sisakok.

A saller szó jelentése és eredete:
Forrás: Wikipédia

Üvegformát utánzó ólommázas, hordozható cserépedény.

Eredete: francia (bouteille – üvegpalack)
Alakváltozatai: butykos, butélia.

Legfeljebb 25 cm magas, pálinka tartására szolgál. Alakja változatos. Lehet ovális, lapos vagy domborodó oldallal és lappal: henger alakú; hasáb alakú, kerekített vagy széles vállal, esetleg lefelé keskenyedő alakú. Ha viszonylag nagyobb, a kulacséhoz hasonló fület kap, hogy szíjra lehessen fűzni. Mindegyik formának felül kis kerek szája van. Kedvelt, de az előzőknél ritkább forma a csukott könyv formájához hasonló könyvbutella, zsoltárbutella, imakönyv, amely négyzetes lapokból alakított mázas, díszes edény. Mindig egyedileg, megrendelésre készül, és rendszerint feliratos, évszámos. A hordóbutella hordóformájú pálinkásedény négy lábacskával, a tetején kerek szájjal. Általában mázas, de nem díszített. A butellákon ritkán látható évszám vagy felirat. Rendszerint kis mennyiségben készültek megrendelésre, alkalomra: rokon, barát vagy katonacimbora megajándékozására. Elkészítésük nagy gondosságot és viszonylag sok időt igényelt, ezért „babramunkának” tartották a mesterek.

Zöld butella az én nevem,
Ha jó pálinka van bennem.
Ha jó pálinka nincs bennem,
Akkor csak cserép a nevem.
Ez a butella kérded kié?
Marsi István ácsmesteré.
Készíttette nem magának,
Hanem sok jó barátjának.

Legtöbb és legdíszesebb butella a három nagy alföldi fazekasközpontból való (Mezőcsát, Tiszafüred, Hódmezővásárhely), de készítettek butellát Mezőtúron, Szentesen, Makón, Tótkomlóson is.

A butellák virágkora a 19. sz. második fele volt.

A butella szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon
Kép: Magyar Néprajzi Lexikon

Nem sokszor gabalyodtam vitába az interneten, mert úgy gondolom egy internetes fórum erre nem a legmegfelelőbb közeg. Mégis megesett ugyanis az történt, hogy egy blogbejegyzésben (szerintem) idegen környezetbe ültették a mokány szót. Nevezetesen mokány arcú embereknek festve le egy magyar közösséget. Még mielőtt újabb vita gerjedne itt, szeretném, ha figyelembe vennétek azt, hogy honnan ered ez a szó és ott milyen értelemben volt használatos és használatos mai napig. Köszönöm.

A lényeg:
A magyar nyelvben eredetileg román ember főnévi jelentésben élt (15-16.sz.tól, többnyire Erdélyben). Mai legelterjedtebb (melléknévi) jelentése zömök, szívós.

Eredete a román moacă dorong, husáng, bunkó főnévre vezethető vissza.

A mocan szó jelentése a román nyelben: havasi román népcsoport tagja, pásztorkodással foglalkozó havasi ember. 

Alakváltozatai: mokán, makány, mókány

A mokány szó nyelvünkben burjánzásnak indult, ennek köszönhető a sokféle, helyenként eltérő – vagy teljesen módosult – jelentéssel és alakkal bíró változat:
1. havasi román (Gyergyószentmiklós, Szatmár, Torda, Mezőség, stb.)
2. juhosgazda (Zajzon)
3. csebrek készítésével és eladásával foglalkozó román ember (Szék, Ördöngösfüzes)
4. apró termetű, szívós, erős, hegyi ló, szarvasmarha, ember (Magyarszovát, Kászonaltíz)
5. durva, faragatlan, de önérzetes, szilárd jellemű ember (Szárazajta, Farkaslaka, Rugonfalva)
6. értelmetlen, érthetetlen (Érmellék)
7. hitvány (Paks)
8. durva, vad (Csenger)
9. ügyetlen, ostoba (Mezőbánd)
10. faragatlanul, illetlenül viselkedő (Nagyszalonta)

Mokányok című 19. sz. eleji bukaresti képeslap. Abban a korszakban a mokányokra - a nemzeti hagyományok szívós pásztoraira - csodálva tekintettek.

A mokány szó jelentése és eredete.
Forrás: Márton/Péntek/Vöő. A magyar nyelvjárások román kölcsönyszavai, Zaicz G. Etimológiai szótár, Új magyar tájszótár 3./1292.
Kép: Wikipedia.ro