A Brassó környéki, hétfalusi csángók táncos szokása, amit régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak.

A borica kifejezetten férfitánc. A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s csákány vagy lapocka egészítette ki felszerelésüket. A négy álarcos „kuka” kelléke a derékre erősített kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladó „tebetartó” vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével mentek házról házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a motívumok gyarapodó ismétléséből álló egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mókáztak s igyekeztek a gazdától valamit – ami éppen a kezükbe kerül – elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A néma álarcos kukák pantomimikus játékához tartozott a birkózás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre fújták. Hasonló motívum a csallóközi farsangi hagyományban is ismert. A román caluserrel rokon s a téli napforduló ünnepköréhez tartozó, a termékenységvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokást (Róheim Géza) újabban Domokos Pál Péter vizsgálta s vetette össze a moreszka magyar és európai hagyományaival.

Az erdélyi magyarság legdélibb népcsoportja az Olt és a Brassói-havasok közötti Barcaságban él. E fejlett, polgárosult vidék javarészt evangélikus vallású volt jobbágymagyarjai szászokkal és románokkal vegyesen élnek. Legjelentősebb, különálló csoportjuk a Brassó környéki hétfalusi csángóság.

A Brassóhoz közelebb eső Négyfalu (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu) ma már teljesen összeépült és Szecsele (románul Sacele) néven várost alkot. A távolabbi Háromfalu (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) különálló település.

 

A borica szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Néprajz, Magyar Néprajzi Lexikon – Horger Antal: A hétfalusi csángók boricatánca (Ethn., 1899); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Domokos Pál Péter: A moreszka Európában és a magyar nép hagyományaiban (Filol. Közl. 1958. 1–2. sz.); Domokos Pál Péter: Der Moriskentanz in Europa und in der ungarischen Tradition (Studia Musicologica, 1968).

A piacok, vásárok sok helyen önállósult része, melyen az emberek saját használt holmijukat, főleg ruhaneműket, ill. kereskedők az ún. zsibárusok, ócskások portékájukat árulták.

A zsibvásár szó eredete, feltehetően a zsibongás, zsivaj szavak körül kutatandó.

Nevezték még zsibpiac, ószer, ócskasor, ócskapiac, bolhapiacnak, sőt tetűpiacnak is. Némely helységben külön ócskasor alakult ki. Legnevezetesebb Bp.-en a mindennapos, előbb Teleki téri, majd az Ecseri útra áthelyezett használtcikk piac, és a debreceni, hetente kétszer tartott ócskasor, helyi nevén zsibogó. 

Az 1875. XXXVII. t.-c. 5. § szerint a zsibárusok, kiskereskedőknek tekinthetők.

Jelenthet még felordulást is.

A zsibvásár szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Pallas Nagy Lexikona
Kép: Az éves feketetói vásár
 

A legismertebb társasmunkák egyike, amelynél a közösség tagjai vagy bizonyos csoportjai (lokális, vérségi, vagyoni) tagjuknak (családjának), vagy egy községi intézménynek szívességből vagy kölcsönösségi alapon munkát végeznek, s amelynél a segítők együtt, egyszerre, társaságban, s rendszerint szórakozással (ének, tánc, mese) egybekapcsoltan dolgoznak.

A közösség bármelyik tagja akármikor visszahívhatja a megsegítettet, s az a munka visszaadását, a kalákában való részvételt kötelességének tartja. A kalákáknál éppen az önkéntes jelleg miatt kap nagy szerepet a szórakozás (pl. kalákatánc). A kaláka elnevezés Erdélyben és a vele határos K-mo.-i részeken ismeretes, s megváltozott, ill. módosult jelentésű román kölcsönszó a magyarban (clacă). A Bácskában a móva, a Nagykunságban a koceta szláv eredetű elnevezést használják.

Fajtái: szénagyűjtés, trágyahordás, csűrdöngölés, házépítés, aratás, szőlőörzés, kül. termények betakarítása, stb.

Annak ellenére, hogy a kalákákhoz a munkán kívül még számos funkció tapad, a kalákák a legtermelékenyebb munkaszervezeti formák között foglalnak helyet. A közösség ugyanis a rosszul dolgozót, hanyagot megszólja, s ha nem végez jobb munkát, legközelebb nem segítik ki, nem mennek el hozzá dolgozni. Az egyes családok kalákába ezért a legmunkaképesebb, a legkülönb családtagjaikat küldik, hogy a családra ne hozzon szégyent. A kaláka szervezésének módja, a munka lefolyása, s a benne érvényesülő munkamegosztás a résztvevők feladatköre, a különböző hozzátapadó munkán kívüli funkciók a kalákát a legösszetettebb munkaszervezeti fajtává teszik. A kaláka megléte valamely közösségben a közösség egységét, bizonyos fokú homogenitását jelzi. Ezzel magyarázható, hogy a kaláka a nagyobb dunántúli és az alföldi településeken – a házépítést leszámítva – már a múlt században kezd háttérbe szorulni, gazdasági súlyából veszíteni, s legfeljebb bizonyos társadalmi rétegeken belül, azonos vagyoni helyzetűek között van valamelyes jelentősége. Ezzel szemben Erdélyben, É-Mo.-on s a Dunántúl kisebb településein, a nagyobb városoktól távol (Zala, Somogy, Bakony) még századunkban is az egész falura kiterjedt a kalákában résztvevők köre.

A kaláka szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Janó Ákos: A társasmunkák és a kendermunkák társas jellege Szatmárban (Ethn., 1966); Szabó T. Attila: A szó és az ember (Bukarest, 1971).
Kép: MNL. – Kaszálás. Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

Karikaláb (genu varum)

A lőcsláb kifejezés, a mindenapok egyik legkézenfekvőbb tárgyától, a szekér egyik alkatrészétől származik. A formáját tekintve, nem véletlenül.

 Lőcs – görbe fa, amely a négy tengelyvégre, ill. tengelycsap-végre támaszkodik. A mo.-i kerekes járművek egyik legfontosabb része. 
Az a feladata, hogy a szekéroldalakat kétfelől támassza. A lőcsnek van: feje, a fején lőcsszája, bütyke, amibe a lőcsgúzs akad, van továbbá válla, dereka és szára vagy lába, a lábon kávája, köpüje. Ez az egyszerűnek látszó művelet azonban lényeges fejlődési lehetőséget biztosított a járműnek. Mindenekelőtt lehetővé tette, hogy a teher egy részét az oldalak tartsák, ill. a lőcs segítségével a teher egy része kihelyezhetővé vált a tengelycsap végére is, miáltal a tengelycsap többé nem hajlott tőben felfelé a teher súlya alatt. Ennek következtében a kerekek sem dőltek befelé és nem törtek olyan gyorsan. 

 A lőcsláb szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Irodalmi Lexikon, Magyar Nprajzi Lexikon – Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez (Népr. Közl., 1973).

Azoknak az elnevezése, akik egyénileg vagy csoportosan (pl. valamely település) ingatlan javakat béreltek.

Az árendásság fogalma a 17. sz. első harmadában alakult ki. Az árendás a tulajdonossal szerződéses (contractus) bérleti viszonyban állt. Az árendás jobbágyok rendszerint szabad menetelű jobbágyok voltak, de ha nem is minden esetben, a földesúrhoz való viszonyuk mindenképpen kedvezőbb volt, mint az urbárium alapján szolgáló társaiké. A jobbágy a birtokában levő föld után haszonbért fizetett, s általában egyéb szolgáltatással nem tartozott a földesúrnak. Az úrbéresek rendszerint megüresedett  jobbágytelket, majorsági birtokrészeket, remanenciália földet, legelőterületet (makkoltatás), ill. valaminek a jogát (pl. italmérés) bérelték. A török alól felszabadult Alföldön a 18. sz.-ban általános gyakorlat volt, hogy az elpusztult vagy elnéptelenedett települések határait a szomszédos helységek legeltetésre vagy szántóművelésre bérbe vették a tulajdonostól, ezek az ún. pusztabérletek.

Mivel Moldovában a a földbérlés rendszere viszonylag későn honosodott meg, a csángóknál visszakölcsönzést jelent.

Eredete: olasz (rendere)

Akkor szép a disznó orra mikor túr, mikor túr,
Nem vagyok én Bogyiszlóban földesúr, földesúr,
Szép a farka, disznó farka karikás, karikás,
Leszek én még Bogyiszlóban árendás, árendás,

Jeruzsálem kapujában foly a bor, foly a bor,
Kár annak minden csöppjéér, ha elfoly, ha elfoly.
Gyere pajtás tartsunk alá poharat, poharat,
Itassuk meg ezt a szomjas szamarat, szamarat.

(Sárköz, Dunántúl)

Az árendásnak újabb, rokon fogalma, a népnyelvben árendásnak nevezett bérlő. Az árendást helyenként a szerződéses viszony miatt kontraktualistának is nevezték.

Az árendés szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

A magyar gyermekek játékául használt nádi hegedű, a kukoricahegedű és a kóróhegedű, amely utóbbi a keleti nyárshegedűk kifejlődését megelőző egyik kezdetleges állapotot tükrözi.

A hegedű szavunk lehetséges, hogy "hej" (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a XVI-XVII. századtól használják, addig a "hegedűs" szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángó-magyaroknál pedig cinige néven ismerték.
Kiszely István: A magyar nép õstörténete

Ciroknádból vagy kukoricaszárból készülő, hegedűalakra formált hangadó játékszer. Készítéséhez két darab kétízes szárdarab szükséges; egyikből készül a hegedűtest, másikból a vonó. Mindkét darab egyik felét úgy alakítják, hogy a vonó, ill. a hegedű húrjai megmaradjanak. A húrokat pecekkel feszítik ki. Két félkörívben hajlított cirokhúrból elkészítik a kiszélesített hegedűtest formát. Néha a hegedű fejére kulcsokat is faragnak.

A nádi hegedű szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).
Kép: Kukoricaszárból készült játékhegedű (MNL)

A mai szóhasználatban a faház, viskó jelentésre szűkült egykori sokkal bővebb jelentésköre. A kulipintyó elég elterjedt volt a népnyelvben, amint ezt a sok alakváltozat, az eltérő jelentései és kiterjedt területen való használata is mutatja. A későbbi szintén népszerű csárdanév ebből alakult ki.

Jelentése:
1. a lakóháztól különálló, lomtárnak, fáskamrának használt építmény (kulipingyó/kuripinytó, Hú.pályi)
2. szűk, alacsony, kicsi szoba (kulipintyom, Kóka)
3. konyha (kulipintyó, Hú.mező)
4. kiskacsák, kislibák nappali pihenőhelyéül szolgáló napraforgószárból összerakott, szalmatetejű építmény (kuripintyó, Vajdácska)
5. deszkából összerakott gyerekágy (puripintyó, Füzesabony)
6. az ágyvégeken keresztülfektetett deszkára rakott, leterített ágynemű (kulipinytyó, Gyula)
7. kotyvalék (kulipintyom, N.kőrös)

Alakváltozatok: kulipingyó (K.újszállás), kulipingyom (Esztergom), kulipintyom (Kóka), kuribingyó (Mezőkövesd), kuripintyó (Makó), kurpintyó (Kk.félegyháza).

Kulipingyó (Kecskés Gyula, Püspökladány újkori története helyneveiben). Földbe vájt pusztai csárda volt, eleinte titkos italmérés lehetett. 1864-ben már egy dűlő neve, de ekkor még emlékeztek a csárdára.

Csárdaneveket sorolva Györffy István is említ egy pontosabban meg nem határozott Kulipintyó-t.

A kulipintyó szó jelentése és eredete.
Forrás: Új Magyar Tájszótár (III, 628); MTsz. I, 1246; Kis Tamás. Gugyori és Kutyakaparó I. (Egy alföldi csárdanévtípusról)
Kép: Temérdek kulipintyó!

A téli rakományból kisebb mennyiségű széna vagy szalma kitépésére alkalmas horog kb. 1,5 méteres nyéllel.

Neve a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén vonyigó és számos alakváltozata; északon és a Tiszántúlon kampó, gamó, gágó, szénahúzó, szalmahúzó; a Körös vidékén gaggancs; Erdélyben horog. Fában gazdag vidékeken a vonyigó egyetlen természetes kampós fából készül. Leginkább körte-, galagonya- és somfa alkalmas e célra. Az Alföldön inkább a vasból készített vonyigó terjedt el (már a 18. sz.-ban is), amit köpűs, azaz üreges henger végével fanyélre erősítettek fel. A vonyigó a boglya kezeléséhez nélkülözhetetlen eszköz. A kazalba rakott szénát, szalmát inkább szénavágóval metszik. A vonyigó igen nagy múltú, de utóbb a kisparaszti gazdaságokba szoruló eszköz.

A vonyigó szó jelentése.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – Borzsák Endre: A régi istállók élete és a jószág takarmányozása Pest megye északi falvaiban (Népr. Ért., 1936); Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).
Kép: Magyar Néprajzi Lexikon

1. tücsközés, pintyőkézés, bolházás: fapecket röptető csoportos sportjáték. Egyik végével földbe rögzített, függőlegesen kiálló dorong felső, szabad végére kb. 1 m magasságban keresztben kis deszkalapot vagy széles, lapos husángot helyeznek el, mely kétkarú emelő módjára billenhet. Ennek egyik végére egy 4–5 cm-nyi faragott fakúpocskát vagy felső végén meghegyezett kis fapecket (prücsök, pintyőke, bolha) helyeznek el. Ezt állják körül a játékosok. A röptető kemény kis rúddal vagy lécdarabbal (kb. 70–80 cm hosszú) a keresztbefektetett léc üres végére rácsap, mire a keresztléc erősen felbillen, s a másik végére helyezett fadarabka a levegőbe cikázik. A különállók igyekeznek elkapni a prücsköt. Akinek sikerül, az lesz az új röptető. Ellenkező esetben az említett módon kezdődik és folytatódik a játék.

2. Prücsök mint játékszer: hengerkére nyírt, 2–3 cm hosszú libatollat a végek bevágásval kicsipkéznek, a végeket lehajtogatják. Függőlegesre állítva, ujjnyomással pöccentik. A prücsök rugalmasságánál fogva ugrándozó, szökdelő mozdulatokat végez.

A prücsközés szó jelentése és eredete.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – N. Bartha Károly: Játék (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Lajos Árpád: Borsodi játékok (Miskolc, 1957).

Létezik egy elnevezés, a Meerschaum, amit az amerikaiak a kukorica pipára mondanak. Mi nem erről beszélünk, hanem a tajték Meerschaum pipáról.

A monda szerint a tajtékpipa Magyarországról indult el világkörüli hódító útjára. A történet szerint, egy ügyes kezű budai cipész, Kovács Károly nevű, ezermester nagy pipázó hírében állt. Megbízást kapott, hogy tajtékkőből faragjon egy szép sakkészletet, (vagy papucsot). Eleget tett a megbízásnak és még maradt egy darab a kőből is. A pipája pont eltörött, és pipa nélkül maradva logikusnak tűnt döntése. "- Faragok egyet ebből a kőből, lesz ami lesz." Akkortájt a 18. sz.-ban cserépből készült pipákat használtak. Elkészítette a gyönyörű művét, amit nem volt szíve használni, így hát elajándékozta. A monda még arról is szólt, hogy ezután felhagyott a cipész mesterséggel és tajtékpipa készítésből élt!

Tajték: (sepiolith), viztartalmu magnézium-szilikát (Mg₂Si₃O₈+4H₂O), csomókban, vaskosan lelik fiatal üledékes kőzetekben vagy szerpentinben; átlátszatlan, sárgás-szürkés v. fehér szinü, sikamlós felületü, a nyelvhez tapad. Igen lágy, K. 2-2,5, fs. 0,99-1,28. Vízen úszik, amint azonban likacsai megtelnek vízzel, alásülyed. Savak megbontják. Mangéziaszilikátok átváltozásából ered. Gyakran tartalmaz egy kevés szénsavat is és vagy 14 % higroszkópos vizet. A név onnan ered, hogy a bányásznép hite szerint a földben újra meg újra ugy terem, mint a hullámok habos tajtékja. Legnagyobb mennyiségben terem Kis-Ázsiában (Anatoliában) az Eszki-Ser síkságon és Kilcsik vidékén, találni még Livádiában, Thiva közelében, Negroponte szigetén, Morvaországban Hrubschitz és Neudorf közelében, Boszniában a Lyubic hegységben, a Krim félszigeten, Spanyolországban Madridhoz közel (Valecas), Portugáliában Pinheiro mellett. Majdnem kizárólag csak az anatoliai kerül kereskedésbe és abból készítik a tajtékpipákat és szopókákat.

Használat:

Vásárláskor mindig alaposan vizsgáljuk meg nincs-e rajta repedés, mert ez később problémát okozhat. A tajtékpipa új korában hófehér, és amikor szívjuk a színe sötétbarnára, változik. Erre mondják, hogy a pipa beért, bejáratott, (nem abból a klasszikus bruyer pipa szempontból, mert ezt nem kell bejáratni.) Egy kis kitérő: - köztudott, hogy vigyázok a pipáimra, mégis megkérdezték tőlem, hogy miért ilyen ”csúnya barna ez a pipa” pedig te vigyázol rá!

Vannak akiknek ez, és vannak, akiknek az tetszik. Szívem szerint mindegyikből kettőt vásárolnék. Az egyiket eltenném, hogy megőrizze a szép fehér színét, a másikat használnám, így kis idő elteltével láthatnám a változást.

Az elszíneződés senkit ne zavarjon. Első időbe célszerű valamilyen puha ronggyal fogva használni, hogy vigyázzunk a bekoszolódásra. Én személy szerint fehér kesztyűt használok. Meg is van a varázsa mikor társaságba fehér kesztyűben, szívom a pipám!

Tudni kell az igazi szép tajtékpipa nagyon drága. Ez az egyre kevesebb nyersanyag fellelhetőségére vezethető vissza. Általában a neves pipagyártóknak van saját készítésű tajtékpipája. A Dunhill, a Vauen is gyárt tajtékpipát. A legtöbb tajtékpipát a Törökök készítik hazájukban. Kézműves munka lévén egyedi kézzel faragott pipák kerülnek a piacra. Az egészen egyszerűtől, a nagy extrém díszített fejekig. Az egészben elkészítet tajtékpipák a legjobbak, de léteznek darabokból megmaradt újrahasznosított préselt pipák is. Ezek gyengébb minőségűek.

Előny:
A szilárd tajték homogén, porózus anyagú, amely magába szívja, elsimítja, különösen élvezetessé teszi a füstöt. Mint már említettem a tajtékpipát, nem szükséges bejáratni. Könnyű és langyos, száraz füstöt ad, mert porózus anyag. Előnye hogy nem csak egy fajta dohányt lehet benne szívni, mert se nem ad hozzá, se nem vesz el az ízéből. Napjában többször is lehet szívni.

Hátrány:
Hátránya, hogy törékeny. A mondás szerint, „ha egyszer leesik, nem kell lehajolni érte”. Védeni kell, erre a készítők kemény tokba helyezik. Könnyen megrepedhet a forró pipa, még akkor is, amikor csak hideg felületre (márványra) helyezzük.

A gyűjtők különösen szeretik a szépen faragott, vörösbarnára égetett muzeális darabokat (ma már megfizethetetlenek), de használat céljára egyszerű és mívesen faragott példányok is egyaránt kaphatók a szaküzletekben.

A tajtékpipa szó jelentése és eredete.
Forrás: "Láncpipás" pipaszovetseg.hu / A cikk alapjául szolgált Borbély Zsolt a „Pipa” című kiadványa, Pallas Nagy Lexikona
Kép: www.museum.hu