Vigyázzállás

Német, közelebbről ausztriai jövevényszó a habt acht! vezényszó magYarosított formája.

Az Osztrák Magyar Monarchia hadseregének német szolgálati nyelvéből származik.

Ma elsősorban a "haptákba vágja magát" és a "haptákban áll" kifejezésekben használatos.

Nyomozótiszt, titkárnő, gyorsírás. Majd ennek a fonákja: matatótiszt, titkárnő, lassú enyelgés.
A kilépőknél mappák, a belépőknél hapták:
- Alássan jelentem, a hatodik kerületben vérszag...

Zágoni Attila. Krimi

A hapták szó jelentése és eredete.
Forrás: Zaicz G. Etimológiai szótár

A csoroszlya vagy kés, hosszúvas, az ekevas elé szerelt, cserélhető acél vágóél.

A Kárpát-medencébe érkezést követően az eke ismerete más típusokkal bővült, elsősorban a fejlettebb ágyeke rendszeres használatával (12–13. sz. fordulójától), amint ezt a szláv nyelvekből eredő és a belső keletkezésű szavak, az eke részeinek nevei is bizonyítják: kormány, gerendely, csoroszlya, patying (gúzs) stb. A 19. sz. derekáig a mo.-i ekék túlnyomó többsége az ekevas és a csoroszlya kivételével fából készült.
Feladata, hogy a fordítás előtt a élével a talajt a barázda teljes mélységében felhasítsa, ezáltal a szántáshoz szükséges vonóerő-igényt csökkentse, az ekét vezesse, egyenesben tartását, és irányítását megkönnyítse. Kötött, vagy gyökerekkel sűrűn átszőtt talajon használnak tárcsa alakú, forgó csoroszlyát is. Ennek az éltartóssága jobb mivel a kopófelület nagyobb (hosszabb él kopik, nem olyan sűrűn kell cserélni), nem akad be olyan könnyen és így törésre kevésbé hajlamos. Tárcsa alakú (esetenként kettős) forgó csoroszlyát alkalmaznak vetőgépeken is, a magárok kialakítására.
A modern ekéken is alkalmazzák, mai megnevezése: előhántó.
Mivel a csoroszlya a használat közben teljesen elkopik, a maradványa teljesen hasznavehetetlen. A „vén csoroszlya” kifejezés ezért a gyenge, idős nők szinonímájává is vált. Más gondolatfejtés szerint az éles ekeskés és a kellemetlenkedő öregasszony közötti képzettársításból vezethető le.

Eredete: a bolgár (csreszlo, cserjaszlo), szlovák (čerieslo), orosz nyelvjárási csereszló-ból eredeztethetőek, melyek mind ekevasat jelentenek.

Közmondások:
• Vargához viszi a csoroszlyát élesíteni.
• Aki szántani akar, nézze meg a csoroszlyáját.
• Idővel a csoroszlya is elkopik.

A csoroszlya számos magyar település címerén is felfedezhető: Ukk, Egyházasfalu, Csány, Szőke.

Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.

Hej kisleány, pillantatod

Mélyen a szivembe hatott;

Mint a földet a csoroszlya,
Azt keresztűlhasogatta.

De hiába hasogatta,
Azért csak bú terem rajta!
Ültesd bele szerelmedet,
Úgy nő rózsa tövis helyett.

Petőfi Sándor. Mi haszna, hogy a csoroszlya...

Ez a bejegyzés "Bachterman" olvasónk kérésére jött létre!

Ezúton felhívom figyelmeteket, hogy lelkes szerkesztőt keresek segédnek vagy mesternek!

A csoroszlya szó jelentése
Forrás: wikipédia, Magyar Néprajzi Lexikon, Zaicz G. Etimológiai szótár
Kép: 1. A szántás népies ábrázolása zilahi kályhacsempén az 1900-as évek elejéről

Kelevéz (ritkábban/régiesebben kelevíz, kelevész)

Viszonylag kevés, de annál eltérőbb leírást találtam erről a fegyerről. Egy dologban egyezést találtam a forrásokban ami a felhasználását illeti éspedig, hogy hajítófegyver volt. Ezen túl utalás található arra, hogy kedvelt vadászfegyver volt, hogy nehéz nyílhegyként is használták, illetve a lovagi tornákon használt lándzsa fémhegyét nevezték így.

Ez a kedvelt hajítófegyver kb. 1,5 m hosszú volt, fanyélre erősített apró, levél, polipfej vagy krokodilszív alakú három ágú fémheggyel. Kinézetre a lándzsához hasonló, súlya azonban sokkal kisebb. Egy gyalogos harcos 6-8 darabot is magával tudott vinni. Használata nagy gyakorlatot igényelt.

Az elsőként egy XIII. századi okiratban megjelenő kelevéz (1273) egy fajta dárdaszerszálfegyver; a lovagi tornán használt lándzsa vashegye

A Zaicz féle etimológiai szótár szerint ismeretlen eredetű, történettudományi műszó, ellenben Futaky István által készített tanulmány szerint egy érdekes levezetést találtam a szó eredetét tekintve:

A középkori latinban többek között a glavius szóval is megnevezték a kardot, ami a XIII. században már középfelnémet szövegekben is feltűnik. A Gimm fivérek átdolgozott nagyszótára GLEFE, gläfe "lanze, lanzenträger" címszó alatt gazdagon illusztrálja a jelenséget. Ennek használata a dárda éles fémhegyét jelöli. Ezután került a magyar nyelvbe délnémet közvetítéssel.

Ez a bejegyzés "58múltam" olvasónk kérésére jött létre, a béklyó szócikk kapcsán!

Ezúton felhívom figyelmeteket, hogy lelkes szerkesztőt keresek segédnek vagy mesternek!

A kelevéz szó jelentése.
Forrás: wikipédia, www.st-longinus.org, Zaicz G. Etimológiai szótár

1. a szekér, kocsi, valamint a talyiga alkatrésze. Arra szolgál, hogy általa a szekérderekat lezárhassák, esetleg a rakterületet megnöveljék úgy, hogy a leeresztett egyenes saroglyára szekérkast tesznek. Azokon a vidékeken, ahol a szekéroldal hosszúságát nem változtatják, rendszerint egyenes saroglyákat használnak a szekereken, s csak a kocsik saroglyái görbék ott is.

2. két párhuzamos rúd, középen létraszerűen elhelyezett fogakkal, vesszőfonásos vagy deszkázott rakfelülettel. Szélessége 55–70 cm, hossza 200–250 cm. A rudak végénél fogva ketten felemelik és kézben tartva viszik. Országszerte elterjedt, főként trágyát hordanak vele az istállóból a gyűjtőhelyre. Építkezésen a követ, téglát, vályogot szintén saroglyán szállítják. Disznóöléskor a levágott sertést saroglyán viszik a perzselőhelyre. A szénégetők, kőbányászok szintén saroglyát használnak a kő összehordására. A trágyát, követ egyik rúdjának megemelésével csúsztatják le a saroglyáról.
Több formai változata van. Eredeti formája a létrafogas, erre mutat a saroglya szó többi jelentése is. Ezt vesszővel befonva rakfelületet alakítottak ki. A Dunántúl középső és déli részein a saroglyát cserénynek nevezik, akkor is, ha deszkából készül. A deszkázott saroglya rakfelületét elöl és hátul, esetleg egyik oldalán is deszkaperemmel látják el, minek folytán ládához lesz hasonló. Ez elvezet a malteros láda kialakításához. Több vidéken, főleg a Dunántúlon, négy kis lábbal látják el a saroglyát. Egyik végére kereket szerelve jött létre a targonca. A létrás saroglyát Sopron és Vas m. több részében trág, terág, törák néven ismerik. A saroglyával a férfiak és nők is szállítanak terhet.

A saroglya szó jelentése:
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, 1955).
Kép: Magyar Néprajzi Lexikon

A mohamedán muszlim államokban nem muszlim alattvalóktól szedett adó egy neme. A török idők nyelvi emléke.

Eredete: oszmán-török jövevényszó.  A török nyelv az újperzsából vette át, de a szó arab eredetű.

Kétféle harács van: föld- és fej-harács. Harácson általánosságban azt a földadót értik, melyet a muszlim hatóságok egyházi törvényeik alapján azon földek után szednek, melyek a muszlim foglalások idején a nem muszlim lakosok szabad birtokában meghagyattak. A harácsnak alávetett földek tehát milk-földek (l. Erázi), vagyis a tulajdonos tulajdonjoga felettük korlátlan.

A föld-harács. kétféle: v. hányados (harádsi muká-szeme) azaz a föld termése után a termény minemüsége szerint annak egy tizedrészéről kezdve a feléig terjedhető része fizettetik évenkint, avagy pedig átalányszerü (harádsi muvazzaf), ha bizonyos meghatározott s változatlan átalányösszeg követeltetik évi adó fejében. A harács kivetésének módját Omer khalifára vezetik vissza. A fej-harács (dsizje) a nem muszlim alattvalóktól évenkint szedett fejadó.

Egy munkaképes szegény ember 12 dirhemet, középvagyonu 24, és a gazdag 48-at. Szegénynek tekinthető az, kinek nincs 200 dirhemnyi vagyona, akinek 200-tól 10000 dirhemig érő vagyona van, az jómódú, akinek ennél is többje van, az gazdag.

Manapság a harácsol – dézsmál, erőszakkal eltulajdonít, jelentéssel használatos.

A harács szó jelentése:
Forrás: Pallas Nagylexikon, Zaicz G.: Etimológiai szótár
Kép: tankonyvtar.hu

A nyelvészetben a rokonok, illetőleg a rokonsági fokozatok elnevezései, p. atya, anya, fiu, leány, öcs, húg, bátya, néne. A népnyelvnek ezekben sok érdekes sajátossága is van, pl. hogy a nő fiatalabbik nőtestvérét nem hugának, hanem öcsémasszonynak szólítja.

Máshol a szólító a vele egy generációhoz tartozó sógornőket, ill. nála idősebb vagy fiatalabb sógornőit a szólítás módjával is megkülönbözteti, így pl. a fiatalabbat ángyikának, ángyónak, öcsémasszonynak.

A vasárnap délután arravaló volt, hogy a fiatal pár a szokásos látogatásokat megtegye a városi előkelőségeknél. Mindenütt szívesen fogadták: csak a fürmenderné izente ki a szolgálótól azt, hogy beteg. Ellenben a püspök felesége kitüntető nyájassággal fogadta Katalint. Igazi derék szókimondó magyar asszony volt. „Öcsémasszonynak” szólítá az új menyecskét
Jókai Mór: Egetvívó asszonyszív

Az öcsémasszony szó jelentése:
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Pallas Nagy Lexikona
Kép: tankonyvtar.hu

A feudalizmusban a középnemességtől elsősorban paraszti vagy iparos életmódjukkal, a jobbágyságtól előjogokkal különböző nemes rendű népesség összefoglaló neve. Öltözködésükre, életformájukra utaló tréfás és gúnyos árnyalatot is hordozó egyéb nevük: kisnemes, bocskoros nemes, félsarkantyús nemes, kurta nemes.

Eredetük az Árpád-kori szolgáltató népekhez és a határok őrzésére rendelt katonafalvakhoz nyúlik vissza. Külön csoportjuk volt az egyházi méltóságok és hivatalok védelmére és szolgálatára rendelt egyházi (praedialista) nemeseké (pl. vajkai és verebélyi nemesi szék). Számuk a 17–18. sz.-ban a nagyméretű nemesítések során ugrásszerűen megnövekedett. Egyéni nemesítésük megkülönböztette őket a sok tekintetben hasonló jogállású, paraszt-katonai életmódot folytató, de kollektíve és területhez kötötten nemesített csoportok tagjaitól pl. (hajdúk, székelyek). Egészen 1715-ig, az állandó hadsereg fölállításáig, az ország legfontosabb katonáskodó elemét alkották a kisnemesek. Később, a 18–19-sz.-ban a politikai élet alsó színterén játszottak szerepet. Elsősorban a vármegyei tisztikar megválasztásában jutottak szóhoz, mint a szembenálló pártok és jelöltek számára megnyerhető szavazók.

Telkük bármilyen kicsiny volt, nemesi (adómentes és katonai beszállás alól mentes) birtoknak számított, házuk pedig bármilyen egyszerű volt, nemesi kúriának minősült, és az ezt megillető magánjogi és büntetőjogi védelemben részesült. Ezeket nevezték egytelkes nemeseknek (nobiles unius sessionis) vagy kurialistáknak. Később a birtokos nemesekkel szemben úgy határozták meg, hogy kurialista az, akinek egy jobbágya sincs.

Azokat a nemeseket pedig, akiknek földjük nem volt, csupán címeres levéllel (litterae armales) nemesítették őket, armálistáknak hívták. Gyakran valamely birtokos nemes jobbágytelkén éltek vagy az iparban (pl. szekereseknél, molnároknál vagy csizmadiáknál) dolgoztak. Parasztnemeseknek, nemesparasztoknak (életmódjukra utalva), olykor taksás nemeseknek nevezték őket, mivel taksa-(adó) fizetésre voltak kötelezve.

Számuk a reformkorban az ország lakosságának már mintegy 5%-át tette ki. A korabeli Európában a nemesség arányszáma ennél nagyobb csak Lengyelo.-ban volt. Ha jobbágyokkal vegyesen éltek egy településen belül, rendszerint elkülönültek, Nemes utcán, Nemesszegen, Nemessoron laktak. Számos községben a lakosság többségét alkották vagy kizárólagosan laktak. A nemesi falvak a 18–19. sz.-ban az ország török hódoltságtól legtöbbet szenvedett déli és középső részei kivételével szinte minden vidéken megtalálhatók voltak: a Dunántúl minden megyéjében, elsősorban Somogy, Zala, Vas és Veszprém területén, Pozsony és Komárom m.-k-ben, ill. az egész Felföldön, igen sűrűn Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Szilágy vidékein, szórványosan előfordultak Erdély Ny-i felén.

A kisnemesek élete szabadabban folyt, nyitottabb volt a társadalmi emelkedés előtt, mint a velük egyforma vagy hasonló életmódot folytató jobbágyparasztoké. Ha gyermekeiket taníttatni tudták, azok jelentős vármegyei tisztségekig, sőt katonai vitézséggel vagy házasodással a középnemesség soraiba emelkedhettek. Társadalmi tudatuk és társadalmi formáik megkülönböztették őket a jobbágyparasztoktól. Szertartásos szokásaik, viszonylagos költekezőbb életmódjuk, a középnemességet utánzó, ill. azzal egy tőről fakadó gesztusaik miatt a jobbágyparasztok pazarlóknak, könnyelműeknek tartották őket. A kisnemes akkor is nemes maradt, ha a telkes jobbágyhoz járt napszámba. Előre várta a nála módosabb paraszt köszönését, úton való kitérését, és megillette a „nemzetes úr” megszólítás. Történeti tudata nagyobb volt, jobban számon tartotta rokonságát, őseinek tetteit. A 18–19. sz.-ban nagyobb részük tudott írni és olvasni. A jobbágyfelszabadítás után túlnyomó többségük elparasztosodott, csekély hányaduk dzsentrivé vált. Előjogaikat elvesztve nemesi tudatuk fokozatosan csökkent, de még századunk első évtizedeiben is számos helyen átalakult formában élt. Egykori jogi különállásuk a kultúra számos területén hosszú ideig megmutatkozott (határhasználat, település, rokonságtartás, jogi népszokások, viselet, történeti hagyományok, építkezés stb.). Viszonylag nagy számuk, valamint az, hogy fogékonyabbak voltak a kulturális újítások és korán bizonyos polgárosulási hatások iránt is, a kisnemesi réteget fontossá teszi a magyar népi műveltség fejlődése, történeti vizsgálata szempontjából. Kutatásuk azonban eddig szórványos volt.


A hétszilvafás nemes jelentése:
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon – Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Szabó István: A nemesség és a parasztság osztályviszonyai a XVI–XVIII. századokban (Úr és paraszt a magyar élet egységében, szerk. Eckhardt Sándor, Bp., 1941); Bónis György: Egyke és jogszokás a Garamvölgyén (Társadalomtudomány, 1941); Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék (Magy. Családtörténeti Szle, 1942); Révay József: Kisnemesek Tajnán (Bp.,
Kép: Magyar Néprajzi Lexikon

A rendszerint dísztelen, általában nagyméretű gabona- és liszttartó, ill. a másodlagosan erre alkalmazott ácsolt láda neve É- és K-Mo.-on szuszék, a mo.-i műkereskedelemben ez a megnevezés gyökeresedett meg az ácsolt ládára. Fejszével hasított deszkából, ácsmunka módjára szerkesztett láda, melynek felépítésére jellemző, hogy vízszintes deszkáit 4 sarokpillér fogja össze. A vastagabb hosszanti élükön hornyolóval kiárkolt deszkák zsindelyszerűen egymásba kapcsolódnak. A fedél gyakran háztető alakú vagy domború, és a hátsó ládafalból kinyúló facsapon forog.

Az ácsolt láda felépítésében és általában díszítésében, elnevezésében is antik mediterrán eredetű, kialakult formájában az i. e. 2. évezredtől ismert. Elsősorban Európában terjedt el, eredetileg mint ruhás láda és koporsó, majd az ezredforduló tájától gabona tárolására is használták. Az ácsolt ládák legáltalánosabb díszítésmódja Európa nyugati felében az ékrovás, Itáliában és attól keletre a vésett díszítés, mértanias díszítés s néha vörös-fekete festés.

Eredete:szláv jövevényszó. A bolgár nyelvjárásban szuszek-ból – a hombár egy része, a szlovák súsek – hombár, orosz szuzsek – tároló rekesz. Ma nyelvjárásainkban él, a köznyelvben elsősorban az álomszuszék összetétel utótagjaként használatos.

Az ácsolt ládát a magyarok valószínűleg szláv közvetítéssel ismerték meg a honfoglalás után. Eredeti magyar neve, mely népi használatban máig megmaradt, a szekrény (szökröny, szekriny stb.), a latin scrinium származéka. A magyar parasztságnál az ácsolt láda a 14. sz.-ra országosan elterjedt, vásárokon is árusították s ekkorra már helyi változatok is kialakultak. A 14–16. sz.-ból eredeti példányai is maradtak fenn erdélyi falusi templomerődökben (templomi ládák), részben vésett, geometrikus s részben hivatásos festőktől származó figurális és indás ornamentikával. A háziipari készítőfaluk fenntartották a vésett díszítést. A mértanias díszítőelemek közt növényi motívum csak későn, főként a 19. sz. második felében jelentkezik, egyes központok állandó motívumkészletében megőrződött viszont az emberábrázolás, az ornamentikának megfelelő sematizálásban. A fontosabb háziipari készítőközpontok stílusa jól elválasztható, s a 18. sz.-tól datált példányok alapján a stílusváltozások főbb tendenciái is megragadhatók (dunántúli bútor, kalotaszegi bútor, székely bútor, gömöri ácsolt láda).

A szuszék szó jelentése:
Forrás: Magyar Néprazji Lexikon, – Moser, O.: Kärntner Bauernmöbel (Klagenfurt, 1949); K. Csilléry Klára: Az ácsolt láda (Az MTA II. Oszt. Közl., 1951); Stránská, Drahomira: Súsky-sloupkové truhly v evropských zemich (Časopis slezského musea – Historia, 1962, 1963); János Pál: Csíki írott szuszékok (Csíkszereda, 1971); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972). Zaicz G. Etimológiai szótár
Kép: Magyar Néprajzi Lexikon

Elcsen, eltüntet, héjából kifejt. Származékszó, feltehetőne alapszava a hangutánzó eredetű, nyelvjárási suvad – csúszik, süllyed, kifeslik – melynek töve a szintén hangutánzó suhog igével tartozik össze. A suvaszt e tő gyakorító-kezdő igeképzős származéka lehet, de annak a lehetősége sem zárható ki, hogy a suhaddal párhuzamos fejlemény. A suvaszt ma főképpen eltüntet, elcsen jelentéssel használatos a bizalmas társasági nyelvben. Ilyen értelmű használata az alapszó "csúszik" jelentésén alapulva keletkezett.

Használati és jelentési formák:
1. csószt, csuoszt, csuószt – kitép, kihúz, gyomlál (Nagykanizsa)
2. csuhaszt, suvaszt – ellop, eltüntet (Kiskunság)
3. csovaszt, csuvaszt – hazudik (Sopron vm.)
4. suvaszt – üt, súlyt (Sepsiszentgyörgy)
5. sovaszt – vág, metsz (Halmágy)

A suvaszt szó jelentése:
Forrás: Zaicz: Etimológiai szótár, Új Magyar Tájszótár
Kép: Rubens festményén épp Európát "szuvasztják" el

A szó a szláv samostrĕlъ szóból származik, aminek jelentése körülbelül: önmagától, azaz önműködően lövő (fegyver). (Lásd például az orosz самострелий (számosztrelij) alakot.) A szó alaki egybeesése a szám, szer, szerszám és íj szavainkkal véletlen, így a magyar szó keletkezése a népetimológia terméke.

A számszeríj egy hideglőfegyver fajta, nyélre erősített íj, melyet használója külön erőfeszítés nélkül is kifeszített állapotban tud tartani. A nyél továbbá lehetővé teszi a felhúzás és az elsütő mechanizmus megoldását is. A számszeríj így olyan fegyver, melyet a hagyományos íj használatához szükséges erővel és gyakorlottsággal nem rendelkező ember is könnyedén használhat. A számszeríjakat a felhúzás, a kifeszítés mechanizmusa, a lövedék, a felhúzó szerkezet és a felhasználás típusa szerint különböztetjük meg.

A számszeríjakról először Szun Cu A háború művészete (Kr. e. 500) című könyvéből szerezhetünk tudomást, itt erős nyilakat lövő számszeríjakról beszél. Az egyik legkorábbi feljegyzés használatukról a Kr. e. 341-ben lezajlott Ma-Ling-i csatáról szóló elbeszélés. Kínában a Kr. e. 200-as évekre, a Han-dinasztia alatt a számszeríjak (kínaiul: nu, 弩) gyártása igen fejletté vált és széles körben alkalmazták. Néhány szerkezetet épségben sikerült feltárni, melyek Qin Shi Huang (Kr. e. 260-210) császár sírját őrző, Terrakotta Hadsereg katonáinak fegyverei voltak.

Görögországban a Kr. e. 5. században jelent meg a számszeríj, ott gasztrafetésznek (γαστραφετης) nevezték, mely nagyobb erőt képviselt a hagyományos görög íjaknál.

A felajzás, vagyis az ideg felhelyezése történhet „háromszögeléssel” (erősebb számszeríjak), vagy „betöréssel” (kisebb sporteszközök). A háromszögelés során hosszú, előhúzó ideget használnak előfeszítésre, majd a végleges ideg felhelyezése után azt egyszerűen leakasztják. A betörés esetén az íj egyik végét a földre, kemény felületre nyomják, miután ráakasztották az ideg egyik végét, majd a szárra ránehezedve azt meghajlítják, amíg a felső íjrészt egy kézzel maguk felé húzva, arra az ideg másik végét felhelyezik. Ehhez a művelethez esetenként hasfalvédő is szükségeltetik.

A számszeríj felhúzása történhet különböző segítő eszközök alkalmazásával is. Ilyen a könnyebb íjaknál használható kengyel, az öv és horog. Ennek továbbfejlesztése a kötél és emelőcsiga, mellyel nem csak az íjász, hanem a csiga mechanikus erejét is felhasználva erősebb számszeríjak is felhúzhatók. Az idők során bonyolultabb kifeszítő eszközök is kialakultak, az íjász erejének megtöbbszörözésére, mint a kecskelábas emelőkar vagy a tolós emelő, a csörlő, a beépített emelőkar, és a fogaslécet és fogaskereket felhasználó szerkezet.

Felhúzó mechanizmusok:
    • Kengyel és kezek: korai alkalmazású, erősebb számszeríjak elterjedésével tért vesztett.
    • Öv és horog: az íjász lehajolva beakasztja a horgot az íjhúrba, felegyenesedve felhúzza az íjat.
    • Kötél és emelőcsiga: a beakasztott horog kötelének húzásához a csiga erőáttétele megtöbbszörözi az íjász erejét.
    • Kecskelábas emelőkar: az emelőkart felnyitva két kampós kar beakad a nyél két oldalán lévő tengelyvégcsapba, középen pedig egy horog megfogja a húrt. Ezután az emelőkar hátrahúzásával feszíthető ki az íj. Rövid munkatávú, de erős íj felhúzására alkalmas.
    • Tolós emelő: az emelő szárának végét az íj elején lévő kengyelbe akasztották bele, a munkakart pedig a húrba. Az emelő szárát lenyomva a munkakar húzta hátra a húrt. A szerkezet előnye, hogy egyenletesebben osztotta el a felhúzás során szükséges erőt. A rendszert ma is széles körben alkalmazzák légpuskák felhúzásához.
    • Csörlő (motolla): a csörlő kötelét a húrba akasztották és a csörlőt karokkal forgatták. Az íjban nagy erő tárolható, cserébe a felhúzás kissé tovább tartott. Az elérhető nagy energia miatt katonák körében volt népszerű.
    • Cranequin (ejtsd: kranöken) (Fogasléc és fogaskerék): elvében hasonló a csörlőhöz. 1450 körül találták fel, népszerű volt a vadászok között, mivel kis erőfeszítést igényelt, de lassúsága miatt a katonák nem szívesen alkalmazták.
    • Beépített emelőkar: legkésőbb kialakult változat (1800 körül), leginkább sport-számszeríjakon használták.

A számszeríj szó jelentése:
Forrás: Wikipédia