Így nevezik magyar népmeséink sztereotip bekezdései a mesevilág határán lévő tengert (v. folyót?), sőt ilyen országot is ismernek.

A Kunszery Gyula által közölt kéziratos adat valószínűsíti régi etimológiáját: Tárkány Béla 1846. évi karlsbadi és gasteini útjáról szólva így ír naplójában: „A meséshírű Oberenczián (Ober Enns) keresztül estére Mölkbe értünk.”

A másik magyarázat szerint az Ob Bregenz-ből alakult ki, mely a Bodeni-tóra utal.

Az elnevezés valószínűleg az osztrák helyőrségekből hazakerült mesélő és nagyokat lóditó katonáink koholmánya.

Meséinkben legtöbbször Óperenciás tengeren is túl szókapcsolat formájában fordul elő, s nagyon távoli, az ismert világ határán túl lévő területre utal.


Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Irod. Kunszery Gyula: Óperencia (Magy. Nyelv, 1964); Györffy György: A honfoglalásról újabb történeti kutatások tükrében (Valóság, 1973, 7. sz.), Pallas Nagylexikon

Napjainkban nem túlságosan durva káromkodásnak számít az, ha azt mondjuk, „a fene egye meg!”, „fene vigye!”, vagy „menj a fenébe!”. Bár a legtöbben nem ismerik a fene szó jelentését, mindennapi beszédünkben jelen van.

A fenti példákban a fene főnévként szerepel. A szó finnugor eredetű, pontos jelentése tisztázatlan. Egyes értelmezések szerint minden fekély illetve gennyes seb megjelölésére szolgál, mások szerint egy bizonyos típusú nyílt seb, megint mások szerint a kemény, fájdalmas duzzanat neve a fene. Mindenképpen bőrelváltozással is járó betegséget jelöl.

Szóösszetételekben legismertebb a rákfene illetve a lépfene kifejezés. A rákfene az ember arcbőrét érintő betegség, míg a lépfene a bioterrorizmusban is alkalmazott Bacillus anthracis által terjesztett gyors lefolyású, igen gyakran halálos kimenetelű betegség, melyre jellemző a bőrön jelentkező fekete seb, a pokolvar, régies nevén feneseb.

Ha tehát valakinek azt kívánjuk, hogy a fene egye meg, akkor ez voltaképp egyenértékű azzal, mintha a „verjen ki a ragya!” szitkozódást alkalmaztuk volna. Ebbe az értelmezésbe viszont nem fér bele az, hogy az illetőt küldhetjük is a fenébe. Amikor a „menj a fenébe!” kifejezés született, valószínűleg már nem ismerték a fene szó eredeti jelentését, és ezért gondolták, hogy helyhatározóként is alkalmazható.

A fene bizonyos mondatszerkezetekben melléknévként, jelzőként szerepel. „Fene nagy ez a ház”, „fene hideg van”, „legyűrt ez a fene kórság” – a fene szó az egyes kifejezésekben mást és mást jelent. Helyenként fokozást, nyomatékosítást fejez ki, máshol a vad, szilaj, ádáz, megint máshol az átkozott szó szinonimájának értelmezhető.

Mivel számos forrásban a farkas jelzőjeként találkozni vele – „a fene farkas”, a fene bestia” – nagy valószínűséggel a latin ferus, efferus (vad, ádáz) szavak magyar fordítása-ferdítése a fene. A szó jelentése – amint az állandó jelzős szerkezetből „kiszabadult” – folyamatosan módosult.

Forrás: NatGeo

Tamási Áron két híres környezetidegen kalandorát, minden bizonnyal beszélő névvel  megáldotta meg. Igazi székelyes ravaszsággal nevezi el negatív hőseit megnevettetve minket e nevek hallatán. Még akkor is, ha nem teljesen éthetőek a nevek.

Surgyélán, a rest vagy hétalvó.
- surgyé: szalmazsák – vastag vászonból varrt, szalmával, esetleg kukoricacsuhéval keményre töltve, az ágyfelszerelés része. Egyéb elnevezései: szalmapárna, strózsák, trózsák; Ny.-Mo.-on: bödöc, büdüc; Tiszántúlon és Erdélyben surgyé, szurgyé; székelyeknél dusza, duszé, duszi. Az ágy deszkáján fekszik, erre jön a derékalj vagy közvetlenül a lepedő, esetleg pokróc, rongypokróc vagy gyékény. A szalmazsákot gyakran pótágyként a földre vetik, ill. a pótfekhelyet teszik vele kényelmesebbé: pl. a padot; ez esetekben is fedhető lepedővel.

Fuszulán, a babpusztító bélpoklos.
- fuszulyka: bab, paszuly (lat. Phaseolus vulgaris). A magyar bab szó eredetileg az Európában régtől termesztett, ma takarmányként ismert lóbabot (lat. Vicia faba) jelentette. A 17. sz. végétől igen gyorsan néptáplálékká vált és az maradt napjainkig. Az elmúlt száz évben különösen mint a szegényparasztság és az agrárproletariátus mindennapi eledele volt ismeretes. A 19. sz.-tól jött szokásba a zöldbab fogyasztása, korábban csak a száraz bab magja szolgált eledelül.
Egyéb nevei: bivalypaszuly (Erdély), csótányborsó, bikaborsó (Felföld).

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Fokozhattam volna azzal, hogy az esztendőnek egy tucat haváról írok, de nem akartam teljesen érthetetlenné tenni a címet. Szóval...

 A „hónap” szó a „Hold” és „nap” szavak összerántásából alakult ki. A hónapok Augustus császár uralkodása alatt nyerték el ma is használatos elnevezésüket. A Július a Quintilist (quinque - öt), az Augusztus pedig a Sextilis (sex – hat) elnevezést váltotta fel. A római naptár 10 hónapot (304 nap) tartalmazott és 61 nap pedig a telet jelölte. Később ezt is felosztották két hónapra, Januárra és Februárra, melyeket betettek az év elejére.

Január (korábban Januárius): Janus római isten nevéből alakult ki, az év első hónapja, 31 napos. Régi magyar neve: Vízöntő, Boldogasszony, Nagyboldogasszony hava.
Egyéb elnevezések: Télhó, Fergeteg hava.

Február (korábban Februárius): A Februa (egyes források szerint Februltus) tisztulási ünnepről nevezték el. Az év második hónapja, 28, szökőévben 29 napos. Régi magyar elnevezése: Böjt előhava, Böjtelő hava. Egyéb elnevezések: Télutó, Jégbontó hava.

Március: Mars római istenről kapta a nevét (a háború istene). Az év harmadik hónapja, 31 napos. Régi magyar neve: Böjt más hava vagy Böjtmás hava. Egyéb elnevezések: Tavaszelő, Kikelet hava.

Április: A latin aperio (kinyit) igéből származik. A tavaszra utal, nyílnak a virágok, zöldellnek a fák. Az év negyedik hónapja, 30 napos. Régi elnevezése: Szent György hava. Egyéb elnevezések: Tavaszhó, Szelek hava.

Május: Maia római istennőről nevezték el (termékenység istennője). Az év ötödik hónapja, 31 napos. Régi magyar neve: Pünkösd hava. Egyéb elnevezések: Tavaszutó, Ígéret hava.Június: Ugyancsak római istenségről, Junóról elnevezett hónap. A sorban a hatodik, 30 napos. Régi magyar neve: Nyárelő hava vagy Szent Iván hava. Egyéb elnevezések: Napisten hava.

Július: Julius Caesarról nevezték el, mivel ebben a hónapban született. Az év hetedik hónapja, 31 napos. Régebben nálunk Szent Jakab havának is hívták. Egyéb elnevezések: Nyárhó, Áldás hava.

Augusztus: Augustus Caesar római uralkodóról nevezték el. Az év nyolcadik hónapja, 31 napos. Régi magyar neve: Kisasszony hava. Egyéb elnevezések: Nyárutó, Új kenyér hava.

Szeptember: a latin septem (hét) számnévből ered az elnevezése. Az év kilencedik hónapja, 30 napos. Régi magyar elnevezése: Szt. Mihály hava. Egyéb elnevezések: Őszelő, Földanya hava.

Október: a latin octo (nyolc) szóból származik, mivel a római naptárban a nyolcadik hónap volt. Ma már a tizedik és 31 napos. Régi magyar neve: Mindszent hava. Egyéb elnevezések: Őszhó, Magvető hava. 

November: az ugyancsak latin novem (kilenc) szóból alakult ki. Az év tizenegyedik hónapja és 30 napos. Régi magyar neve: Szent András hava. Egyéb elnevezések: Őszutó, Enyészet hava.

December: A latin decem (tíz) szóból származik. A római naptárban a tizedik hónap volt, ma már az év tizenkettedik hónapja, 31 napos. Régi magyar neve: Karácsony hava. Egyéb elnevezések: Télelő, Álom hava.

Forrás: Wikipédia

A pálinka régi neve. Az latin aqua vitae (olasz aquavita, acquavite vagy francia eau-de-vie; élet vize) kifejezésből honosodott meg. A latin szókapcsolat ugyancsak pálinkát jelentett.

A XVII. században leginkább bort ittak reggelire, még az asszonyok is. A következőben ez kiment a divatból, csak az ürmöst volt még szokás első étkezéskor használni. A bor helyét általában az égett bornak különböző nemei: a fahéj-víz, fenyő-víz, szilva-, meggy- és cseresznye-víz foglalták el. Az égett borok királyának azonban a sokféle szerrel készített „aqua vitae”-t (élet vize) tartották. Nevezték „aranyvíz”-nek s latin neve után „ákovitá”-nak is.

SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE



Úgy emlékszem, a bodzaszüretre is ráfizettünk, mert a bodzából nem lett ákovita, de míg vesződtünk vele, a szilvatermésünk mind ott rohadt a fa alatt.

Móra Ferenc: Georgikon

Forrás: Pallas Nagylexikon, Értelmező kéziszótár

Az ókori népek súlymértékegysége (a babiloni, zsidó, tirusz, szíriai, alexandriai, eubeai, ó-attikai és attikai). Az ismert legrégibb, a babiloniai tálentum tulajdonképen egy köbláb víznek a súlya. Használtatott a kis tálentum ürmérték gyanánt is 26,24 L ürtartalommal. A görög városállamoknak külön-külön kialakított mértékrendszerében a tálentumnak különböző értéke volt. A legelterjedtebb volt az attikai tálentum, amely, mint súlyegység, 26,2 kg-ot tett ki.

Pénzegységül a tálentumnyi súlyú ezüst szolgált, melynek 1/6 része volt a mina és 1/6000 része a drachma (ez utóbbinak 1/6 része az obulus).

Eredete: görög (talanton)

Tehetség. Kiemelkedő szellemi , művészi vagy testi adottság, rátermettség.
Átvitt értelemben a Bibliából, Jézus példabeszédéből ered (Máté 25. 14-23), mely szerint egy gazdag úr szolgáira néhány talentumot bízott, hogy távollétében gazdálkodjanak vele, és az ő hasznára kamatoztassák. Ilyen ránk bízott érték a tehetség is, amellyel tartozunk jól gazdálkodni, sáfárkodni.

Forrás: Értelmező Kéziszótár, Tolnai Nagylexikon
A kép illusztráció. (©Clipart.com)

Mi is az a titokzatos vakvarjúcska, amit gyermekdalainkból olyan jól ismerünk?

A vakvarjú hivatalosan bakcsó néven repül (Nycticorax nycticorax). Egyéb elnevezései: kvakvarjú, oláhpap, kakcsó, vasfejű vakkánya, kakáta.

Akkora testű, mint a varjú, de hosszúnyakú és lábú, gémforma madár. Fejebúbja le a tarkóig fekete, zöld zománczczal; homloka a csőr töve körül fehéren szegett. A fejbúbjából hátrafelé szegezve két-három, ritkán négy hófehér, hosszú tollból való konty. Háta fekete, foszlottas tollal és érczes zöld zománczczal. A nyak világos hamuszin, ilyen a szárny és a farok is. A hasfél fehér. Szeme csillaga kárminpiros, a szem nagy. Hegyes csőre fekete. Lába vöröses-sárga. A tojó kevésbbé ékes; a fiak anyányi korukban irombák. Fészke falut alkotó telepen áll mélyen a mocsár járhatatlan helyein, hol mocsárfűz, rekettyebokor szerzi meg a sűrűséget. Itt egy-egy fán annyi a fészek, a mennyi elfér. Maga a fészek igen hitvány tákolmány, pár ágból éppen csak összerakva. Fészekalja négy-öt halvány zöldeskék tojás.

Kevésbbé bujkáló és titkosan élő, mint a bölömbika, nem is szereti a tóságot rónavizeivel és nádasaival, hanem inkább a mocsarat, különösen akkor, ha pocsolyás vizek, gyékényesek, bokrokkal és fákkal váltakoznak. Itt alapít bakcsó falut és itt leskelődik prédájára, mely apró iszaphalból: csíkokból, poczhalból, de egerekből, gőtékből és mindenféle nagyobb rovarból telik. Repülés közben nyakát, lábát behuzza s ekkor alig hasonlít gémhez; a mikor pedig fára száll, amit gyakran tesz, behuzott nyakkal és kuczorogva, nagyon emlékeztet a varjúra (a mi talán hozzá is járult egyik nevéhez, a vakvarjúhoz). A mi a «vak» szót illeti, ez nem szemére vonatkozik, mert ez nagy, fényes és tüzes szinü, hanem a hangra, mely magyar fülnek igy hangzik: bak-vak – bak-vak – bak-vak.

Röviden egy «vak» szavú, varjúhoz is hasonlító madár. A hol faluszámra tanyázik, bizony megérzi a szegény csikászember, ezért káros. A mocsarakkal egyetemben egyedszámuk csökken.

A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér, kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kísérőivel elállta a kapu környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhanc nyakába borult a drabantnak, s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját, s kényszeríté, hogy azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.
Jókai Mór: Szép Mikhál

Egyéb használati forma:
Kenyérsütéskor a kenyér tésztájából, ill. annak teknőkvakarékából készített különféle sült tészta. A teknővakarékot kis vízzel, sóval összegyúrva, az Alföldön rendszerint jó kenyértésztával, zsírral feljavítva használják fel. Többnyire lepény-, olykor apró cipóformában sütik meg. A tészta elnevezései (vakarcs, vakaró, molnárpogácsa, bodag, sótalan, sovány, pompos, kanvarjú, vakvarjú, dübbencs) a lepénykenyér, a cipó és a tőle különböző kenyérlepényekével kontaminálódnak.

Forrás: Madaraink. Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Chernel István: Magyarország madarai, Magyar Néprajzi Lexikon
Hanganyag: MTA Zenetudományi Intézet On-line adatbázisa. Jókai Mária gyűjtése. ill. www.tisza-to.hu

Mi vagy ki lehet az az ember, aki ilyen díszes megnevezéssel büszkélkedhet, mint a fertálymester vagy a fertálykapitány?

Az É- és Ny-mo.-i szabad királyi és mezővárosokban általános rendészeti (különösen tűzrendészeti) és közbiztonsági feladatokkal megbízott tisztségviselő, akit évente a városrész rangos polgárai közül választottak. A városi tanács és a városrész között közvetített, s munkájáért fizetséget általában nem kapott (nobile officium). Eredetét tekintve valószínű, hogy a német jogú városi törvényeket tükröző területbeosztásban már a 16. sz.-ban működtek: városnegyedmester-viertelmeister, tizenkettedmester-rottmeister. A fertálymester magyar többségű városokban a 18. sz.-ban lett általános. A fertálymester nevében és jelentésében is kiszorította az alföldi és erdélyi területeken általános tizedes (decurio) feltehetően magyar eredetű tisztségét, bár tartalmában a két tevékenységkör nem azonos.

A fertálymester a városi közigazgatás helyenként és időnként változó munkamegosztásában különleges feladatokat is kaphatott, így az adószedés, számvevőség, üzenetközvetítés is hatáskörébe tartozhatott. Az 1848-as törvényekkel szűnt meg a fertálymesterség, azonban néhány helyen (pl. Komárom, Eger) a 20. sz. elején is a polgárrang kifejezője, de már tényleges szerep nélkül.

A fertálymesteri tisztséget két ünnepi viseletdarab jelezte: a fertálymesteri bot másfél méternyi pálca, amelyre a mindenkori fertálymester saját selyemszalagját is felkötötte. A fertálymesteri köpeny bokáig érő fekete posztó körgallér piros béléssel, nyakán fekete bársony, áll alatt ezüst csattal záródik.

Eredete: német (fertály, fertál, fertále a viertel-ből, ill. meister-ből a mester)

Fertály

1. negyed, szapu:
a) űrmérték gabona mérésére. Általában a gabonamérő, gabonaköböl negyede.
b) űrmérték bor, méz stb. mérésére (negyedakó bor). Fertálynak mondják azt a kétfülű pincében használatos faedényt is, mellyel a bort az egyik edényből a másikba merték. Másik neve a fertályos dézsa.

2. fertálytelek, negyedtelek: egy egész jobbágytelek negyedrésze, területmérték. Birtokos a negyedtelkes jobbágy. A települések egyes részeit, negyedeit is jelenthette (pl. Szilfás fertály, Alsó fertály stb.). Régebben, Budapest környékén fertály szerint számították a szőlőültetvények kiterjedését, amit máshol kapaszám, sor, járás, vagy hold szerint mértek. 1 fertály szőlő ebben az időben 800 négyszög öl volt.

3. óranegyed (három fertály öt) és évnegyed is (ez az utolsó fertály), valamint az évnegyedi bér (pénz).

4. bizonyos piaci, vásári áruadag neve is fertály. Kiskunfélegyházán a levágott, megtisztított és négy részre vágott liba egy részét fertálynak (libafertály) hívják. – 5. mint súlymérték a régi mázsa negyedét jelentette. Szentesen egy fertály 25 font. – A fertály, fertál, fertále elnevezés a német Vierteil szóból származik.

5. Mókásan vagy udvariasan "emberi ülep" megnevezésére is használják.

Forrás: Lapoda Multimédia, Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai (Szeged, 1948); Fejezetek a magyar mérésügy történetéből (Bp., 1959)., Irod. Breznay Imre: Az egri fertálymesterségről (Eger, 1939); Csizmadia Andor: Tizedesek és fertálymesterek (Dunántúli Szle. 1942).Magyar Néprajzi Lexikon, borlexikon.blogspot.com

A római katolikus egyház szentelményei a népi hitvilágban mint mágikus tárgyak játszottak jelentős szerepet. Ennek alapja az a tény, hogy a szentelmények az egyházi használatban is olyan tárgyak és dolgok, amelyek a szentelés vagy áldás révén hétköznapi használatukból kiemelődve természetfeletti célokra alkalmasak, tehát az egyházi életben rokon funkciót töltenek be (többek között gonosz szellemek távoltartása, földi javak védelme természetfeletti úton stb.).

Az egyházi szentelmények a középkorban a mindennapi élet minden területére, szükségletére kiterjedtek, sok régebbi, kereszténység-előtti hagyományt is magukba olvasztva (így pl. kereszténység-előtti gyökerei vannak a tűzszentelésnek, gyertyaszentelésnek).

A népi hitvilágban is szerepet játszó, legfontosabb egyházi szentelmények a szenteltvíz, a gyertya (gyertyaszentelő), az alma, a barka, a tűz, a búza és bor, valamint a húsvéti szentelt ételek. Ezek majd mindegyike – egyéb funkciói mellett – szinte univerzális hiedelemtárgy volt: a vihar elhárításában, a szántóföld, gyümölcsfák termékenyebbé tételében, a gyógyászatban stb. egyaránt szerepet kaptak.

Az alma és a bor speciálisan a torokbetegségek megelőző szere lett; a szentelt gyertya pedig a súlyos betegek, haldoklók kínjait könnyítette. A nagyszombaton szentelt tűzről, ill. a róla gyújtott ágakkal volt szokás újra meggyújtani az előzőleg kioltott tűzhelyeken a tüzet.

Forrás: Szendrey Zsigmond: A halottak, szentelmények és eljárásmódok a varázslatokban (Ethn., 1938); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943).

Manapság "burkust" leggyakrabban mesékben illetve kutyanév és becézésként halljuk.

A poroszok (régiesen burkusok) mára már kihalt balti népcsoport tagjai voltak, a Visztula torkolatának vidékén, a Nemunas (Nyeman) folyó mentén és Kur-öböl környékén éltek a középkorban. Egyes források szerint a nevet a bécsi kongresszuson résztvevő főuraink a brandenburgus megnevezést burgus-ra rövidítették és magyar főnévként használták.

Mivel egy távoli (a köznép számára ismeretlen) népet nevezett meg e szó, kézen fekvő volt beleszőni nevüket a mesevilágba. Így keletkezett e hangzatos, exotikus jelentéskör, ami mesebeli gazdag néphez tartozót jelent, elengedhetetlen eleme pedig maga a burkus király. 

Német eredetű szó, de a latin használatnak (brandenburgus) köszönhető a végső magyar formája.

Forrás: Wikipédia, Pallas Nagylexikon, Lapoda Multimédia
A képen egy igazi burkus király tündököl II. Vilmos személyében.