Cibere, cibre, keszőce, kiszi...

Leves alapanyagaként, ételek ízesítésére és italként használt savanyú folyadék (erjesztett gabonalé). Az egész magyar népterületen századunkig ismert házi készítmény. Alapanyaga a gabonaőrlet legerjedőképesebb része, a korpa. Ahol rozsot termelnek, ezét, másutt búza korpáját használják.

A korpát nagy cserép- vagy faedényben forró vízzel leöntik úgy, hogy bőven álljon rajta a lé. Kevernek hozzá gyakran kovászmagot, de nélküle is savanyúvá erjed pár nap alatt. Télen meleg helyiségben, kemence sarkában tartják. Leszűrt levét használják, üledékét pedig újra felöntik vízzel.

Az egész készítmény, valamint a korpáról leszűrt savanyú lé s az utóbbi levessé főzve azonos nevet visel: cibere (a Dunától K-re), cibre (Erdélyben), keszőce (Dunántúlon), kiszi (Hont, Nógrád, Gömörben) és alakváltozataik. (Valamennyi szó jelöl gyümölcsből főtt, ill. ecettel ízesített más savanykás ételeket is.) Ha az erjesztett gabonalé leves alapanyaga, főznek bele kását (köles, hajdina, kukorica), tojást, habarják liszttel, tejfellel stb. Ecet módjára mindenfelé étel savanyítására használatos. Erdélyben, Bukovinában savanyítónak is nevezték.

Üdítő italként nyári mezei munkában igen kedvelt. Üledékét szükség esetén tésztaerjesztésre használták. Bár az erjesztett gabonalé készítése nem korlátozódott az év egyetlen szakaszára, legjellegzetesebb a nagyböjti fogyasztása. Ilyenkor naponta fogyasztották. Ezért személyesíti meg a népszokásban Cibere vajda nevű alak, ill. kisze bábu a hosszú böjti időszakot. Az erjesztett gabonalé hazai használata történeti adatokban a 16. sz.-ig kísérhető nyomon. Ekkoriban úri házakban is szokásos volt. Az utóbbi évszázadban a parasztságnál is kihaló készítmény. Erjesztett gabonalé korpából, durván őrölt darából K-Európa-szerte a legutóbbi időkig ételek alapanyaga, savanyítója, ill. önálló ital volt, amely a háztartásban állandóan készen állt. A keszőce és kiszi elnevezés nálunk szláv eredetű, a cibere vitatott, esetleg belső fejlődésű.

Recept
Hozzávalók:
4-5 gerezd fokhagyma, 1 dl tejföl, 1 dl tej, fél citrom, liszt.
Elkészítés:
Tegyél fel kb. 1,5 liter vizet főni, adj hozzá 4-5 gerezd apróra vágott, vagy zúzott fokhagymát, forrald fel, majd egy evőkanál liszttel elkevert tejjel és tejföllel habard be. Fél citrom levével ízesítsd savanykásra, majd – gyenge tűzön – melegítsd át.
Tanácsok: Tálald pirított kenyérkockákkal
Elkészítési idő: 15 perc
Kalóriatartalom: 80 kcal
Forrás: tutireceptek.hu

Forrás: Magyar Néprazji Lexikon, Maurizio, Adam: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927).

Istensegíts és Fogadjistena madéfalvi veszedelem után elmenekült székelyek Bukovinában alapított falvai.

A bécsi udvar 1763-ban megbízta Adolf Buccow tábornokot, hogy szervezzen Erdélyben két székely és két román határezredet. A székelyek azonban meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat és ellenáltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Buccow tábornokot ekkor Mária Terézia leváltotta. A Buccow helyébe lépő Siskovics József báró altábornagy parancsot adott katonáinak Madéfalva megtámadására, ahol a székelyek vezetői találkoztak. Egy havas téli éjszakán (1764. január 7-én, az ortodox karácsony másnapján, akárcsak később Nagyenyeden), vad ágyútűzzel indított támadásban mintegy 400 embert (köztük ártatlan gyermekeket és asszonyokat) mészároltak le.

Ezt követően elfogták a székelyek vezetőit és bűnvizsgáló bizottságot hoztak létre. A mészárlás és az erőszakos katonasorozás következtében kezdődött meg a székelyek kivándorlása Bukovinába, ahol elrejtőzve megélhetést találtak a már évszázadok óta ott élő csángómagyarok falvaiban. 1774-ben Bukovina a török fennhatóság alól osztrák kéz alá került, Hadik András gróf közbenjárására megkegyelmeztek a székelyeknek, és behívták őket az újonnan megszervezett, elnéptelenedett tartományba, ahol 1786-ig megalapították falvaikat. Az alapított falvak: Istensegíts (Ţibeni), Fogadjisten (1776, Iacobeşti), Hadikfalva (Dorneşti), Józseffalva (1785, Tolova), Andrásfalva (1786, Măneuţi). A falvak a mai Románia Suceava megyéjében találhatók. 

Böjte Péter elbeszélésében így emlékezik meg a madéfalvi veszedelemről:

“Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe. Egy reggel a Bukov katanái rejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak! Amikor az öregebbek s a kicsikék, akik gyengébbecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mind béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katanaság rejik ment. ágyúkval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták. átkozottak legyenek még haló porikban es!”

A székelység nem felejtett: századunk fordulóján Csík-Madéfalván hatalmas kőoszlopot állított, amelynek tetejére kitárt szárnyú turulmadarat helyezett. A kőpiramis alján, egy táblán írás olvasható: SICVLICIDIVM. Misztikus módon jelent mást is. A sors különös rejtvénye az, hogy ha a szó nagybetűinek római számértékét kivetjük, azok összege éppen 1764, a madéfalvi veszedelem esztendeje.

A folytatás...
1883-ban elkezdődött a kirajzás mely során az Al-Duna mellé települt mintegy 4000 ember. Továbbá Arad vármegye, Déva,  Vajdahunyad, Temes vármegye, Kolozs vármegye, Beszterce-Naszód vármegye, Marosludas valamint Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2 500–3 000 telepes költözött 1910-ig. Vannak olyanok is, akik Kanadába, Egyesült Államokba és Brazíliába vándoroltak ki.

A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak.)

1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.

Forrás: Wikipedia

Magaslatokon elhelyezett, az ellenség közeledését, a közvetlen veszélyt fény- és füstjelekkel jelző hírközlő eszköz.

Földbe ásott 8–9 m hosszú rúd, amelynek felső részére szurkos szalmacsóvákat kötnek. A szalmakötél vége, amellyel az egészet körültekerik, leér egészen a földig, és a mellé rendelt őrszem azt gyújtja meg, amikor az ellenséget észleli. Látótávolságra helyezik el a következő lármafát, amit őrzője azonnal meggyújt, ha a szomszédos lármafát füstölni látja; így a lármafák egész láncolata rövid idő alatt jelzi a veszélyt. Éjszaka a lármafa fénye, tüze adott jelt a katonaság mozgósítására és a lakosság menekülésére.

Erdély keleti oldalának természet által is védett rengetegjei közé vonták meg magokat, hol az őserdőktől környezett legmagasabb hegycsucsokra várakat épittettek, s függetlenségök megvédése és egymás oltalmára szövetkezvén, elhatározták, hogy midőn valamely várterület lakóit vész fenyegeti, ott lármafa gyujtatván; a többi vár lakói a megtámadottnak oltalmára siessenek.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása

Az erdélyi ogy. 1788-ban a török támadás hírére elrendelte, hogy a havasi ösvényeket be kell vágni és lármafákat kell felállítani. Recens emlékei csak Erdély keleti és déli határvidékein maradtak fenn, többek között a helynevekben. Kisborosnyón (Háromszék m.) már 1765-ben helynévként említik. A szóösszetétel első tagja eredetileg a katonai szaknyelv szava és "riadó" jelentésben használatos. Használata középkori eredetű, a gyepűőrző és határőrző hagyományhoz köthető.

Irod. Fabó Bertalan: Lármafa (Magy. Nyelv, 1912); Bogáts Dénes: Háromszéki helynevek (Emlékkv. a Székely Nemzeti Múz. ötvenéves jubileumára, szerk.: Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929); Gyallay Domokos: A régi kollégiumok szókincséből (Magy. Nyelv, 1961).

A szó német eredetű, Werbung = fogadást, édesgetést, szerzést, toborzást jelent.

A tánccal társított verbuválás célja az volt, hogy a magyar parasztlegényeket katonai szolgálatra csábítsa, csalogassa, toborozza. Ez a hadkiegészítés adott nevet új stílusú férfitáncunknak, később pedig a verbunkos műzenei stílusnak. A verbunkos stílust tehát a zene és a tánc kölcsönhatása alakította.

A 18. sz. közepétől volt szokásos a táncos verbuválás, bár történetének e korai periódusában még nem beszélhetünk a mai értelemben vett verbunk stílusról. Előtörténetét és kialakulását tükrözik a 18. sz. tánczenei emlékei, a múlt hagyományát őrző, ungareszka típusú dallamok és a verbunkot ígérő, korai stílusjegyek. S ez a fejlődési folyamat, a verbunknak a magyar néptánc régi rétegében, az ugrós, legényes típuscsaládban gyökerező múltja rajzolódik elénk a tánchagyomány alapján is. A hajdútánc formáinak is jelentős szerepe volt a verbunk kialakulásában.

Az igazi csemege: Felső-Marosmenti cigányverbunk

A 18–19. sz.-i történeti leírások összevetése egyúttal a fejlődés fokozatosságára hívja fel a figyelmet, és arra, hogy a 18–19. sz. fordulóján már kirajzolódnak a verbunknak a 19. sz. történeti emlékeiben és a közelmúlt tánchagyományaiban is tovább élő vonásai. Múlt századi története elválaszthatatlan a tánckultúránk megújhodásában és nemzeti táncstílusunk kialakulásában jelentős szerepet játszó reformkori törekvésektől és attól a néptáncot is átalakító változástól, amely parasztságunk korszerű formanyelveként teremtette meg a verbunkot és csárdást magába foglaló új táncstílust.

A verbunkos muzsikára jellemző a hegedűjátékból fakadó dallamalkotás, a páros ütemű pontozott ritmus, amelyet triolák tarkítanak, s a “bokázó” zárlattípus. Amint a magyar népzenére és a néptáncra is általában jellemző a díszítés, cifrázás, a verbunkos zenében is gyakran találunk díszítő, motívumokat. A verbunkos tánczene könnyen felismerhető sajátsága, stílusjegye még a kétrészesség. Ez azt jelenti, hogy a lassú kezdést gyors második rész követi.

A verbunkos táncok formai szempontból két nagy csoportot alkotnak:
1.  A szólóverbunk gazdag formakincsű, rögtönzésszerű, az egész ország területén elterjedt. Nyitottsága a táncot és a zenét is alkalmassá tette a további átalakulásra.
2. A körverbunk ennek a táncnak a klasszikus formája, a katonai verbuválás megszűnése után más szerepkört betöltve, legényavatáson, bevonuló katonák búcsúztatásán, búcsúkon még ma is föllelhető. Szabályozott fölépítésű, formakincse lényegében azonos a szólóverbunkéval, de abból csak azok a motívumok épültek a körverbunkba, amelyek alkalmasak voltak az egységes, egyöntetű előadásra, az együtt táncolásra.

Székelyföldi változata a székely verbunk (vagy csűrdöngölő).

Forrás: zenetortenet.extra.hu, Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Kos, B.–Struska, Fr.: Muŀské lidové tance (Praha, 1953); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973)., Magyar Néprajzi Lexikon

A reverenda (vestis reverenda - a latin revereor, "tisztel" igéből) egy tiszteletreméltó ruha, az egyházmegyés klérus hivatalos liturgián kívüli, mindennapi viselete. 

"Három fekete: a tinta, az ördög meg a reverenda."
Jókai Mór: Cikkek a forradalom évéből - Szent és nem szent háromságok 

Általános formája egy hosszú újjú kézelővel, oldalt két zsebbel ellátott, bokáig érő, elől végiggombos ruhadarab. Általában 33 gomb van rajtuk, Jézus életéveire utalva, de vannak olyan szerzetesrendek, ahol ez nem teljesül (pl. a bencéseknél csak pár gomb van fölül). Ha cingulummal viselik, akkor derékban szűk, ha anélkül, lefelé folyamatosan bővül. Anyaga szövet. A nyakra a reverenda alá kör formájú fehér kollárét vesznek fel. A reverenda ezt nem engedi látni, csak egy V alakú háromszöget vagy egy téglalap alakú kivágást. A kispapok reverendájának színe a II. Vatikáni Zsinatig (1962–65) vörös vagy kék lehetett, ma ők is feketét hordanak. A fölszentelt papok reverendája fekete, illetve a hierarchiában elfoglalt helyüktől függ.

Hej, rom-rom-rom-rom-rom-rom,
Jaj, de fáj az én gyomrom!
Csaplárosné galambom,
Gyógyítsa meg a gyomrom.

Nem szeretnék padon járni,
Nem szeretnék pappal hálni.
Mert a papnak nincs bundája,
Hideg a reverendája.

Pusztafalu, Abaúj-Torna vármegye

Forrás: Wikipédia, Folkrádió

A latin decima szó eltorzított változata és különféle terményadókat jelölt.

1. Tíz százalékos vám, melyet Alcibiades és a többi athenaei vezérek alapítottak 410-ben Kr. e., minden nem athenaei hajó terehére, mely a Pontus felől az Aegaeus tenger felé (s talán vissza is) a chrysopolisi (szkutarii) vámház (dekateuthrion) és őrség előtt elhaladt. Legalább száz talentumnyi évi jövedelmet hajtott Athenaenek. Tizedek, dézsmák egyébiránt máshol is előfordulnak, olyanok, melyeket nem közvetetlenül hajtott be az állam, hanem vállalkozóknak dekatwnai) adott bérbe. Továbbá Athenae városa a városi birtokokért, a templomok a maguk birtokaiért dézsmát szedtek a birtokok művelőitől vagy bérlőitől. Minden birság vagy elkobzott birtok után is Athenae istenasszony acropolosi kincstárába folyt az érték egy tizedrésze (a szövetségesek adójából azonban nem tized, csak hatvanad illette a templomot).

Változatai: bordézsma, dézma, dézsma, szőlődézsma

2. Az évi bortermés egy tized része, amelynek szedését már I. István király törvényei biztosították az egyháznak. A bordézsma szedése a megyéspüspök joga volt, de bizonyos hányada (1/4, 1/8, 1/16) a helyi plébánost illette meg. A 15–16. sz.-tól a püspökök az egyházi tizedszedés jogát többnyire a világi földesúrnak vagy a kincstárnak adták bérbe. A 16. sz. közepétől jobbára a királyi kamara bérelte a végvárak ellátására és egyéb hadi kiadások fedezésére. A bordézsma fizetése alól a nemeseken kívül csak a falu bírája, a majorsági alkalmazottak és a görög keleti vallás hívei voltak mentesek.

Használatban:
Pap a papot nem dézsmálja – a dézsma, a tizedszedés vagy akár az egyházi adók idejét juttatja eszünkbe.

3. Köznyelvi szóhasználatban elsősorban a földesúrnak járó terményadót, a kilencedet (nona) nevezték bordézsmának. Egységes szedését az 1351. évi törvény rendelte el. Mennyisége eredetileg azonos volt az egyházi tizeddel, mivel az után szedték. Később azonban a fordított sorrend vált szokássá, minek következtében a földesúri bordézsma a termés 1/10-ét jelentette, az egyházi tized viszont csak 1/11 részét. Szőlőtelepítésre átengedett majorsági föld esetén – minthogy ezt egyházi tized nem terhelte – a jobbágyok a földesúrral kötött megállapodás szerint a termés 1/8, l/7, 1/6 sőt gyakran 1/5 részével szolgáltak. Ezt ötöddézsma, hatoddézsma stb. névvel illették. Az újra művelés alá vett parlagszőlőt 3 évig, a teljesen újonnan telepített szőlőt pedig a termőre fordulástól számított 7–12 esztendeig, a kertszőlőt teljes dézsmamentesség illette meg. Földesúri jogokat gyakorló, ill. szabad királyi városok a joghatóságuk területén levő szőlők után szintén bordézsmát szedtek. (Pl. Buda, Sopron, Kecskemét, Szeged, Debrecen stb.) A 17–18. sz.-tól a mezővárosok is – különösen a török hódoltság alól felszabadult területeken – más adónemekkel együtt igyekeztek a bordézsmát meghatározott évi összegben megváltani a földesúrtól. Jó bort termő, borárutermelésre berendezkedett vidékeken ritkán engedélyezték a bordézsma pénzzel való megváltását a borkimérésből eredő nagy haszon miatt. A dézsmálás módja vidékenként, sőt uradalmanként, de koronként is változó volt. A bordézsmát borból, mustból, szőlőből vagy törkölyös mustból vették ki. A termés egy részének eltitkolását azzal igyekeztek megakadályozni, hogy a szüret időpontját a hegyközség jelentése alapján az uradalom határozta meg. A dézsmások végigjárták a szőlőhegyeket, pincéket és megakolták vagy egyszerűen csak felbecsülték a musttal töltött hordók, kádak űrtartalmát. Oldalára ráírták a belőle járó bordézsma mennyiségét, amit azután a szőlőbirtokos köteles volt beszállítani a dézsmaházhoz. Ahol törkölyös mustból dézsmáltak, a letört szőlőt szállító kocsiknak a dézsmahelyhez, dézsmaszűrőhöz kellett állniuk. Itt mindjárt kivették a földesúrnak járó részt. Ilyen módon dézsmáltak a 16. sz.-ban a Hegyalján, a Duna mentén és az Alföldön pedig még a 18–19. sz.-ban is, mindaddig, amíg a természetbeni dézsmálás gyakorlatban volt. A törköly taposásából és a sajtolásból eredő borból nem járt bordézsma. A bordézsmát a jobbágyfelszabadítás után a dézsmaváltság szüntette meg.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Irod. Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961), Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz, Ókori Lexikon

Ritka élvezetes és nem kevésbe nyersen ecseteli ezt a népet Pallas Nagy Lexikona. Kellemes olvasást.

Dadogók. Így nevezték el a hollandok az afrikai őslakókat a Jóreménység-fokánál, a nyelvükben levő csettenő hangok miatt. A H. a busmánokkal együtt a négerektől szorosan elkülönített sajátságos emberfajt alkotnak és magukat khoikhonioknak nevezik (emberek emberei, őslakók, az egyesszámban khoi-khoip). A H.-at a kaffer népek előbbi északi birtokaikról délfelé szorították, Afrika nyugati partján ujból északnak fordultak, ahol nemrég óta telepedtek le.
Két csoportra oszlanak. Az összes nem kevert H. száma ma nem éri el a 100 000-et (19. sz.-i adat). Általában a H.-nak fakó, sárgásbarna bőrük, igy göndör, kócos hajuk, keskeny homlokuk, oldalt erősen kiálló pofacsontjuk, hegyes álluk s közepes, kevésbé erős testalkatuk van; kezük s lábuk kicsiny, koponyájuk platisztenokefal. Fizikai tulajdonságokban igen eltérnek barna szomszédaiktól, a kafferektől. Nincs meg bennük azok izomereje, de viszont élesebbek az érzékeik, nem bizzák rá magukat teljesen a nyers erőre, mert tudják, hogy csellel és ravaszsággal többre mehetnek. Egyes nemesebb tulajdonságok is, minők személyes bátorság s intelligencia, inkább kijutotta nekik, mint a kaffereknek. Míg azonban a sötét bőrü törzsek a civilizáció írtó hatásának csodálatos szivóssággal ellenállanak, addig a H. gyorsan pusztulnak. A hottentotta lusta; vadászattal tölti azt az időt, melyet nem a marha őrzésére fordít, és a munka legnagyobb részét az asszonyra bízza, kinek állása itt, hol a soknejüség nem oly elterjedt, mint a kaffereknél, magasabb, mint ezeknél; a férfiak azonban illetlennek tartják az asszonnyal egy asztalnál étkezni. Vérmérsékletük tulnyomóan vérmes s jellemük könnyelmüségénél fogva cselekedeteiknek mint egy beszámíthatatlansága lép előtérbe, mely elnyomja jó tulajdonságaikat. Mértéktelenül neki adják magukat a pálinka élvezetének, s darabonkint adják el országukat csekélységekért az előrenyomuló gyarmatosoknak.

Eredete: holland (sotetteren: dadog)

Érdekesség: A hottentotta Vénusz
Baartman - aki a Guardian angol napilap szavaival egyszerre volt a gyarmatosítás, a faji és nemi előítélet áldozata - a francia forradalom évében, 1789-ben született a dél-afrikai khoikhoi törzs tagjaként. 1810-ben William Dunlop, a brit haditengerészet orvosa meggyőzte a lányt, hogy utazzon vele Londonba, ahol vagyonra tehet szert, ha engedi, hogy testét a kíváncsi európaiak megcsodálhassák. Sara éveken keresztül szerepelt Párizsban cirkuszi látványosságként. Végül elszegényedett prostituáltként halt meg a francia fővárosban, 27 éves korában.
A "hottentotta Vénusz" nem tudhatta, hogy az afrikai szexualitással kapcsolatos groteszk faji sztereotípiák fűződnek majd személyéhez. E sztereotípiák terjesztésében jelentős szerepet vállalt a korabeli Európa értelmisége.

 

Forrás: Pallas Nagylexikon, origo.hu

A déllő, delelő, délkör (meridionális), olyan kör, mely a gömb sarkain halad át és az egyenlítőt merőlegesen szeli. Európát Greenwich-nél (EK) ill. Francia- és Spanyolországnál érinti.

A déllő alak megvan a régi magyarságban, p. Székely István krónikájában (1559), Miskolczi Gáspár Vadkertjében (1702).

Másrészt helynévként is megtalálható. Délló, déló, déllő v. délő: a környezetéből enyhén kiemelkedő legelőterület, ahol az állatokat pihentették "delente".

Forrás: Pallas Nagylexikon, Bíró Ferenc: Nyelvjárási sajátosságok Körösladány helyneveiben

Leginkább a töltésépítéssel foglalkozó földmunkások népies neve az Alföldön. A mezőgazdasági és az ipari munkás közötti átmeneti típus, olyan szakosodott vándormunkás, aki az ármentesítési, folyószabályozási, út- és vasútépítési, továbbá építkezési földmunkákat végezte.

Eredete: a német Kubikmeter, köbméter szó első tagjából módosult
Változatai: kubikos, kubikus, kubis

Hazánkban az effajta munkáknak nagy történelmi hagyományai voltak ugyan, de csak a kapitalizmus ún. előkészítő munkálatai során birkóztak meg e nagy feladatokkal, amikor a vállalkozói rendszer elterjedésével és a szakmánybér (köbölenként, majd köbméterben fizetve) általánossá válásával egy-két évtized alatt kialakult a hivatásos kubikosság.
Amig a védtöltések magasítása és erősítése nagyobb mértékben folyamatban volt, addig igen jó keresetük volt a K.-oknak: 10-15 Ft-ra is fölrugott a heti keresetük.
Legnagyobb számban ott szakosodtak erre a munkára, ahol a parasztság rétegződése a legélesebb volt, és ahol a legádázabb küzdelem folyt a vizekkel: a Viharsarokban. Máshol (pl. a Jászságban) kevesebb kubikos élt.


A kubikolás lényegében emberi erővel végzett munka; a kizsákmányolás fokozódásával a paraszti eredetű szerszámokat (ásó, csákány és lapát), valamint kézbeli szállítóeszközöket (talicska) a lehető legtökéletesebbre fejlesztették; utóbb az ún. szentesi talicskatípusnak megtörtént a szabványosítása is. Gép híján hasonlóan fejlődtek a munkamódszerek is, főként a gödörgazdák vezetésével dolgozó kubikosbandák tudták bámulatosan fokozni a teljesítményt; a gépesítés előtti fejlődést a kordé bevonása tetőzte be.

A 19. században az alföldi folyamszabályozásokon olaszok kubikosok is dolgoztak. (Lásd digózás)

Takarékosságból és egyszerűsítés kedvéért kialakultak az egy fedél alatt háló kunyhótársaságok és a közösen főző szakácspartik. Legtöbbször ketten laktak. Hálóhelyük 30-40 cm-re a földbe ásott, 1-1,5 m széles és 2-3 m hosszu gödör, melyet az időjárás viszontagságai ellen való védelmül fél-hengeralakban egy gyékén takart be. Derekalj és paplan gyanánt az éppen ugy mint a juhászoknál majdnem egész évben elmaradhatatlan bunda szolgál. Maguknak főztek: lebbencset, tarhonyát és főleg paprikást meg gulyáshúst.

Forrás: Pallas Nagylexikon, Magyar Néprajzi Lexikon, Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Katona Imre: A magyar kubikosok élete (Bp., 1957).

Vasláncos mozgásgátló, amelyet rendszerint a ló két első lábára csatolnak.

Eredete: ótörök

Szerepe, hogy az állat ne tudjon elcsatangolni, a zárral ellátott béklyók pedig a lótolvajlást is akadályozták. Igy nevezik a rabok lábaira vert vasat is, de ez ismertebben: békó. Azonban mindkét elnevezés egyeredetű és jelentésüket gyakran fölcserélik. A béklyó láncból s a lánc két végén az állat csüdjére kapcsolható kelevézből (bilincsből) álló eszköz. A kelevéz fajtái szerint négy változat különböztethető meg:

1. a fa kelevézes béklyó, amelyen a fa kelevéz rugalmassága tartja a lánc végére kapcsoltan;

2. a karikás béklyó a lánc közepén két részre szedhető, s különböző méretű láncszemek ötletes átbújtatásával záródik-nyitódik;

3. az egyszerűbb kulcsos béklyó, ún. cigánylakatja azért érdemel néprajzi szempontból különös figyelmet, mert e lakatféle Töröko.-tól Mongóliáig, Kínáig elterjedt szerkezet, amely elvileg különbözik az európai lakattól (benne ék alakú acéllemez van, ezt nyitja a tolós kulcs), valószínűleg honfoglalás előtti forma a magyarságnál, s csak később került készítése cigánykovácsok kezére;

4. a tollas, fordítható kulccsal záródó béklyók közül egyszerűbb az alberti béklyó, zárószerkezete lapos, szardíniásdoboz alakú jellegzetes forma. A Gönczy-béklyó a legerősebb béklyó: súlyos lánca különlegesen edzett volt, a két nehéz lakatja pedig más-más kulccsal zárható-nyitható. Nevét készítőjétől, Gönczy Gábor szabadszállási lakatosmestertől nyerte (19. sz. második fele).

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom.
De várd,

De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.

Ady Endre: A türelem bilincse

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon,  Magyar Kázmér: A békó (Népr. Ért., 1914).
Zene: Amott legel, amott legel, amott legel, Tiszacsege, Tanka Gábor (előadó), Balla Péter (gyűjtő), MTA Zenetudományi Intézet On-line adatbázisa